Facebook

Blogom:

Életemet meghatározzák a borok és az ízek. Családanyaként szól ez a blog gyermekeimnek és tágabb családomnak, hogy unokáink is ehessenek olyat, amilyet a dédanyjuk főzött és remélem inni fogják azt a bort amit a borászatunk készít...

Ajánlat

linbrunn.JPG

               www.linbrunn.hu

vinoron.JPG

                www.vinoron.hu

 

osszesrecept.hu

Legjobb receptes blogok

Recept számláló:

Már 900 feletti recept az oldalon!

válogass kedvedre>>

Kedves képeim:

Keresés cimke alapján

Címkefelhő

Tagline

2010.06.04. 09:14 mijemaja

LÁNYOK, ÍGY FŐZ ANYÁTOK

LÁNYOK, ÍGY FŐZ ANYÁTOK

Bevezetés Aszódról és a konyháról és tót mivoltomról
 
Mindig jól elvoltam a konyhában: gyerekkoromban az volt a nagyapám szobája is, és ha hajnalban kiosontam hozzá egy kis sparherten pirított zsíros-fokhagymás kenyérért, akkor jó szót is rögtön kaptam hozzá (illetőleg, ha jó szóért mentem, jött hozzá a pirítós ráadásnak). Ott voltam abban a konyhában akkor is, amikor évekkel később nagyapám utolsót lélegzett.
Szóval a konyha kezdetektől az utolsó sóhajig elkísért, s azon túl is, mindmáig.
Sose voltam bajban a főzéssel sem, de ez gyerekkoromban nem derült ki. Édes sose engedte, hogy együtt főzzünk, vele készítve tanuljunk főzni. Most már értem miért: olyan kevés ideje volt, a három gyereket egyedül nevelve, minket és édesapját is ellátva, 8-16 órákat dolgozva a műszergyárban – szóval mai eszemmel megértem, hogy amikor kellett, akkor sietett főzni, és az általa összecsapva gyorsabban ment, mint általunk akadályoztatva.
A világ (lásd: aszódi felvég és a határ, a galgamácsai erdőkkel bezárólag) felfedezése mellett nem is nagyon érdekelt a főzés, és amikor rákényszerültem, jó párszor előfordult, - ahogy egy operaénekestől hallottam volt- „partitúrából”(szakácskönyvből) főztem.
 
Aszódi vagyok eredendően. Most is az vagyok, ha ezt Aszód nem is tudja. Egyszerű tót, aszódi ételeken nőttem fel, puritán, tiszta emberek között, némi felvidéki gyökerekkel. Az aszódi dimbes-dombos táj volt az otthonom, ott sétáltam, bicikliztem, barátkoztam, és onnan szakadtam el már középiskolás diákként is, hogy felnőttként már félig-meddig hontalanná váljak.
Most Pesten élek, de igazi bevándorlóként, vagyis én még nem vagyok pesti (a gyerekeim azok): itt volt munka, itt lett otthon. Tanultam, dolgoztam, társat találtam, gyerekeket neveltem és rendkívül sokat dolgoztam. Nem túlzás ez részemről, a gyerekek kárára is túl sokat dolgoztunk a párommal, amit persze nem csinálhattunk volna meg az édesanyám és az idősebb nővérem segítsége nélkül. Amolyan igazi magyar vállalkozó család voltunk: reggeltől estig dolgoztunk, hétvégeken is, és ez így ment éveken át. Nagyon sokat dolgoztunk, tanultunk hozzá, munka mellett iskolákba is jártunk, használtuk az agyunkat, és főleg én nagyon sokat izgultam, ha gondok voltak a céggel vagy az emberekkel.
 
Amikor már lett volna pénz nyaralni, időnk nem volt rá. Persze mindig ott voltunk a gyerekek mellett, ha bármi kellett, de nem voltunk mindig ott, amikor csak úgy kellett volna, és utólag már nagyon sajnálom az árat, amit ezért fizettünk. 
 
 
 
 
 
 
 
Sorsfordító mellrákomról
 
Ötödik éve lesz, hogy fordult egyet az életem, – hogy aztán én is fordítsak egyet rajta.
 
Az egész pár éve kezdődött. Elég rossz passzban voltam. Édesanyám meghalt három évvel korábban, kisebbik nővérem és a férje már vagy öt éve, - és hátrahagyták ránk három gyereküket-, idősebb nővéremet pedig váratlanul (számomra pofoncsapás-szerűen) azon a tavaszon egy mezei influenza után egy hét alatt elvitte a leukémiának valami agresszív változata. A munkám torlódott, mindig úgy éreztem, hiába tanulok folyamatosan, mégsem tudok eleget, sose csinálom elég jól, és főként, hogy sosem érem utol magam, folyton el voltam maradva ezzel-azzal (még inkább: ezekkel-azokkal), hogy az ugyancsak agresszív adóellenőrökről ne is beszéljek….
Nagyobbik lányom kamaszodott, sok volt a konfliktusunk. Szóval ha ezeket összegzem, érzelmi csődben voltam, meglehetősen stresszes állapotban.
Jósorsom úgy hozta, hogy minden évben részt vettem menedzserszűrésen, abban 40 feletti nőknél már benne van a mammográfia is. Végigszaladtunk a vizsgálatokon, és a leletekre vártam, (idáig úgy zajlott, mint sok éven át máskor is), amikor szóltak, hogy menjek vissza még egy mell-ultrahangra. Ez szokatlan volt, és akkor ott a vizsgálat után a doktornő kedvesen és halkan elmondta, hogy lenne nekem ott a bal mellemben valami, amit meg kéne nézni egy biopsziás vizsgálattal.
Megtudtam, hogy az egy vékony, hosszú, kvázi „injekcióstű”, az ultrahanggal ellenőrizve beleszúrják az érintett területbe, és mintát vesznek belőle.
Hazafelé nem éreztem túl jól magam. Cikáztak a gondolataim, felmértem a lehetőségeket, kezdtem számba venni a családban a problémás eseteket. Rájöttem, hogy desanyám öccsének a lánya mellrákos áttétben halt meg, anyai nagymamám is feltehetően rákban ment el a világháború végén (még fiatal negyvenesként), nővérem is leukémiában- halt meg két hónapja.
A biopsziás mintavételt egy kedves idősebb orvos végezte, megígérte, hogy ahogy tudja elvégzi a vizsgálatot és soron kívül értesít az eredményről. Telefonált: keressek sebészt, mert műteni kell, rosszindulatú a daganat.
A részleges eltávolítás után diagnosztizálták a lobuláris, többgócú karcinómát Her-2 (ún. hormonreceptor) 3+ érzékenységgel -- azaz rosszindulatú, agresszív mellrákot. 
 
Sírás-rívás meg fogak csikorgatása után rászántam magam az ablatio-ra. Direkt írtam így latinosan, ez úgy szépen hangzik, a valóságban levágták a bal mellem, lett a helyén egy nagy vörös csík. No, ezt neveztem el az én ÉLETVONALAMNAK.
Ha az ezt követő hónapokat akarnom jellemezni, azt mondhatnám, kaotikus volt. Elveszettnek éreztem magam, valahogy történtek velem az események, egyszerre több orvoshoz kellett volna menni, de mindig csak egy volt, akit nem érdekelt a többi szakterület, amikben viszont betegként érintett voltam.
Talán pszichológiai terápia is járhatna ilyenkor az OEP-től, feldolgozni a sokkot
 
Többször is megpróbáltam megfogalmazni, miért hatott rám annyira rosszul ez az egész.
Talán az volt a bajom, hogy olyan sunyin lopakodott belém a daganat. Igaz, hogy stresszben sokat dolgoztam, de igyekeztem egészségesen táplálkozni, és egészségesen táplálni a családomat is, tettem a dolgom a munkában, helyt álltam a konyhában, a mosógép és vasaló mellett is, a takarítással is igyekeztem. (Bár ez utóbbinál csak az elviselhető minimumra törekedtem…)
Úgy hittem, egészségesen élek, és egyszer csak azzal kellett szembe néznem, hogy a saját szervezetem „elárult”, ráadásul csendben, hangtalanul és észrevétlenül, és én elbizonytalanodtam, nem tudtam, hogyan folytassam tovább az egész életet. Azt tudtam, hogy másként kell.
 
Ez a piros heg, az én második életvonalam vezetett el ahhoz, hogy rájöjjek, változtatni akarok az életemen.
Kicsit földhöz ragadt elképzelés volt, de azt mondtam, egyenlőre két évre tervezek. Aztán még háromra. Ha azon is túl leszek, akkor indul be az ötéves tervem, és utána fellélegezhetek, akkortól ráérek majd olyanokra is, amilyenekre most sajnálom az időt.
 
Sajnálom ugyanis az időt olyasmikre, amik nem fontosak. Nem is gondolná az ember, mi az igazán fontos az életében: a család, a szeretet és az, hogy mindenben vegyük észre a jót, a szépet, a percekben vegyük észre az örömöt, az évek majdcsak hoznak egy kis elégedettséget is.
 
 
 
 
 
 
Megmutatom nektek, hogy főzök
 
Rájöttem, hogy a munkahelyemen pótolható vagyok, de a családomban nem. (Na jó, nem annyira.)
Kiléptem a mókuskerékből, és visszafordultam hozzátok, a gyerekeimhez: kevesebb munka, több idő otthon, több sertepetélés körülöttetek,
több idő a beszélgetésre, a közös programokra, idő a pihenésre és – igen, idő a konyhára is.
 
 
 
 
Eddig is főztem, de most valahogy fontossá vált, hogy átadjak valamit nektek abból, ami már csak bennem van: a messzi aszódi otthon ízeit, édesanyám főztjének illatát, aromáit, a kíváncsiságomat, amivel felfedezek ismeretlen ízeket is, az evés, főként a közös evés örömét.
 
Van mit bepótolnunk, de ez a feljegyzés halmaz is ezt a célt szolgálja. Nem tudom, mennyi idő adatik meg nekem, de szeretném, ha nemcsak ti, hanem unokatestvéreitek is egy-egy gondolat erejéig belenézhessenek abba, hogyan is csináltam én az ételeket, hogyan főzött Édes (édesanyám), milyen recepteket szedtem össze (mint olyan sokan mások szerte kis hazánkban) útközben másoktól (kollégáktól, ismerősöktől), milyen ételek váltak be azokból, amiket kipróbáltam.
 
Szóval egy családi szakácskönyv és konyhablog keveréke az, amit nektek adok. Elsősorban hozzátok, a gyermekeimhez szól, ezért is találtam ki az „Így jártam anyátokkal” kedvenc családi sorozatunk mintájára az „IGY FŐZ ANYÁTOK” címet.
 
Tudom, még nem vagytok igazán kíváncsiak rá, de mert nem tudom, itt leszek-e veletek, mire kíváncsiak lesztek, ezért előre szeretnék dolgozni. Most, ahogyan és amíg élek, szépen komótosan próbálom összeszedni és amit összehalmoztam az évek folyamán, és rögzíteni belőle, amit tudok. Édes elment egy agyvérzés után, semmi írott anyag egyszervolt konyhájáról nem maradt. Zsuzsa nővérem meghalt anélkül, hogy igazán kibeszéltük volna magunkat, s nem mesélte el azt sem, ő hogy főzött.
Én nem akarom így itt hagyni majd kicsiny kis világomat, szeretném azt mondani: LÁNYOK, láttátok, hogy rögzítettem az elmúlt években, miket is főztem nektek, tehát
 
                                        
  ÍGY FŐZ ANYÁTOK.
 
Ez az én ajándékom!

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://igyfozanyatok.blog.hu/api/trackback/id/tr742055420

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Éva 1965 2013.03.27. 19:35:20

EZ NAGYON SZÉP.

SOK KITARTÁST KIVÁNOK!

mijemaja 2013.03.27. 20:04:41

@Éva 1965:
köszönöm, Éva!
Azóta persze már még több év telt el, túl vagyok a hetedik éven, s - lekopogom!- egészséges vagyok. Nővérem lánya, Judithka, (sok receptjét mutatjuk be együtt!), két éve került mellrákkal a kés alá, kemón, sugarazáson túl, szintén túl van már a második évfordulón. S megérte lassítani, odafigyelni, ahogyan én mondom "sétálva élni".