Ancsi néni a nagynénim volt, édesapám testvére. Miután ők messzi Csehszlovákiában éltek Nové-Zámky-ban, és csak sutyorogva lehetett azt mondani, hogy „Érsekújváron”, ettől a dolog nekem, - mint gyereknek – kellően misztikus volt. Arról nem is beszélve, hogy hallottam, hány testvére volt édesapámnak, de Ancsi nénitől eltekintve azok mind sz* ránk. Szegény özvegyasszony, három éhes gyerek – ez a rokonság nem csábította édesapám testvéreit, még csak egy pár jó szó, szeretetteljes ölelés, odafigyelés, kíváncsi odapillantás erejéig sem. „Oda a baba, oda a komaság”- ahogy mondják.
- Ancsi néni az éppen aktuális gyümölcsöt meghámozta, felkarikázta.
- Készített egy erős cukorszirupot.
- A kis tűzön csendesen bugyborékoló cukorszirupba adagonként belerakta, majd újra felforralta a gyümölcsdarabokat, pár perc után kiszedte őket szűrőkanállal, és a verandán egy nagy asztalra terített tiszta vászonterítőre szemezgette őket.
- Jöhetett a következő adag…
- Aztán Ancsi néni ott hagyta a napon, szikkadta egy-két napig, aztán onnan levéve, a már teljesen száraznak tűnő gyümölcskarikákat még a langyos gázsütőben is egy napig szárította.