Ez a 
karácsonyi és a nagypénteki halászlénk. Nem aszódi, mert Édes halat – mint olyat – nemigen készített, otthon a töltött káposzta és a mákos guba volt a bejglikkel a karácsony, üres tészta a nagypéntek.
A halászlé az én javallatom nekünk, elfogadva ezt a klasszikus szentesti ételt.
Alaplé előállításával kezdem:
Kell hozzá mindenféle kocsonyásító, ízesítő haldarabka: a hal feje, farka, uszonyai, gerince meg egyebe, (az sem baj, ha más hal ilyenjét is megveszem hozzá), és kell hozzá kisebb hal is, törpeharcsa, keszeg és hasonlók.
Ha nincsenek, nem baj, csak legyen bőven halászléalap akkor a pontyból.
Fölaprítom, hogy beférjenek egy nagy-nagy fazékba, sózom, belevágok vöröshagymát is, 1-2 csípősebb paprika is megy belé, aztán és több órán át gyöngyöztetem.
Akkor lehűtöm annyira, hogy nekiállhassak átpasszírozni: ronda munka, sok kosszal és mosogatnivalóval, kidobnivalóval jár, de a végére lesz egy sűrű alaplevem.
Készítek egy paprikás rántást, erre öntöm az alaplevet, és belerakom a haldarabokat. Korábban csak pontyot, most 1-2 ponty mellé jellemzően tányéronként 2-2 afrikai harcsaszeletet rakok, de más, nemesebb hal is jó.
Innentől 10 percig kis tűznél gyöngyöztetem, és nem keverem, hanem rázogatom.
Kész is a halászlé.
Forrón és csípősen szeretjük.
Halászlé, ahogy unokasógoromtól tanultamŐ bajai, ért a halhoz, a főzéshez, és egyszer ezzel látott minket vendégül, ott előttünk készítette. Hoppá, mondtam, ezt így is lehet?
Semmi passzírozgatás, semmi külön rántás: egyberakta a halszeleteket, belevágta a törpeharcsákat, aztán felforralta.
A zubogó vízbe szórta a felaprított hagymát, aztán a piros paprikát (nevetett a „csak a zsírban oldódik jól” – észrevételemen, mondta, „nézd meg, hogy feloldódik a halászlében, van elég zsírja a halaknak!”), és igaza volt: egy óra múlva ehettük a halászlét.
