Felénk azt tartották, hogy ilyet akkor eszik a paraszt ha vagy ő beteg vagy a tyúk. Aztán eljutunk oda, hogy szegény tyúkokat már akkor is kergetem, ha semmi bajunk, csak finom levest akarunk enni. Átjön ezekről a képekről a levesek gazdagsága? A színek aranylása, tarkasága, illatok csábítása, s az ízek bősége?
Ehhez ideális alap egy öregecske, ámde boldogan élő, szemétdombon kapirgáló, kukoricát és bogárkákat, hernyót, kukacokat szemezgető tyúk Margittól. Bejelentkeztem nála az összes gyengélkedő vagy kivénhedt tyúkjára.
Ennek köszönhetően eszünk finom leveseket mostanság.
A húst felteszem azokkal a zöldségekkel, amiket úgysem eszünk meg: kelkáposztalevelek, krumpli, egész veres hagyma, jó pár fokhagyma, sok szem bors jöhet a hús mellé.
Ezeket aztán félidőben leszűröm, a főtt hagymát, szemes borsot és társait kiteszem.
(Sajna, nem eszik a kutyák, egyedül a kelleveleket eszi meg Vadóc.)
Aztán gyöngyözgetve főzöm, puhítom a húst.
Ha ráérek, magasabb jénaiba teszem a feldarabolt tyúkocskát, és sütőben, lefedve, nagyon alacsony hőfokon szinte szétporlasztom a húst. Nem szoktam a leves habját leszedni, eltűnik az egy idő után.
Édes szokta: lemerte egy szűrővel a „samutyinát (így hívták felénk azt a habos levestajtékot a húslevesek tetején).
Ezeket később a kívánt „felbontásban”, azaz pl. a melle húsát, combját lebőrözve, kicsontozva, csíkokra vágva-szedve teszem vissza a leszűrt levesbe. (A csontokat a kutyáknak félreteszem.)
Amennyire lehet bezöldségelem, vagyis minél több zöldségből, és mindenből nagy mennyiséggel pakolom tele.
Aztán már csak puhára főzöm az egészet.
Külön főzöm a levesbetétet, láthatjátok a képeken is:
- cérnametélt,
- csigatészta,
- daragaluska – ezek jöhetnek bele.
-
Végezetül beszéljünk a tyúk bontásáról is: de az olyan hosszú, hogy külön leírom nektek, elvégre pörkölthöz, rizses húshoz stb. szintén jó, ha egyszer végigszaladtok rajta.