Régi - diákkori - konyhacsúcsom, azaz a „Sült virsli sajttal” c. ételköltemény után készítem így a debrecenit is:
- felvágom hosszában a virslit,
- belerakom a vékony, hosszú csíkokra vágott trappista sajt csíkokat.
- tepsiben/jénaiban és a sütőben megpirítom, mert nincs NDK gyártmányú minigrillem, hogy abban süssem meg.
A sajt kicsit megolvad, megpirult, a debreceni átlényegül.
Adok mellé GLOBUS mustárt keresztapátoknak, tormát és/vagy valami jó kis csípős paprikaszószt, magocskás mustárt apátoknak, majonézt Tamásnak, ketchupot és mindezt nekünk...
Amikor hosszú idő után először csináltam sajtos debrecenit, sütöttem mellé virslit is.
Tinkám, megkérdezted, mi a reggeli, majd a válaszomra elfintorodtál: a debrecenit nem szeretem! – nem baj, egyél virslit, azt szereted – feleltem valami ilyesmit.
Aztán nézem: eszed a sajtos debrecenit szemmel láthatóan jó étvággyal. „Finom ez a virsli!”
Ott álltam, ketyegett az agyam: megmondjam neked, hogy ez debreceni? Ha nem szereted a debrecenit, és megmondom, akkor lehet, hogy nem eszed tovább. Elfogysz, alultáplálódsz. Anyuka ilyet nem tesz. Apáddal megosztottam a gondomat: hát, meg kéne neki mondani, hogy nem virsli, elvégre az életnek neveljük- vélekedett. Azóta őrzöm a lelkemben ezt a dilemmát. Időnként átforgatom magamban, mikor mutassam be neked a debrecenit? Most jó lesz?
