Amikor kevés volt a pénzünk, kevés Édes ideje (gyakran „tizenhatozott”, azaz 16 órát dolgozott, alig aludt és már ment is újra dolgozni, hogy megélhessünk valahogyan), szóval akkor készített édességgyanánt ilyet is. Fehér kenyér vagy zsemle volt az alapja, csak egy kis tej, egy-két tojás kellett hozzá, és valami édes, leginkább lekvár.
Mindent láthattok a képen.
A zsemlét vízszintesen elfelezte, aztán 4/5-öd részig átfelezte még egyszer. (Épp csak összetartotta picit a héja!)
Megkente az alsó felét az így megnyitott zsemlének - a szélét végig kihagyva!- valami édessel:
- sűrű lekvárral (nekem)
- édes, vaníliás (citromos, mazsolás) túróval, (Klári nővéremnek, ezt szerette a legjobban)
- sűrű fahéjas almapéppel (ezt mind ettük)
- porcukros, tejes darált mákkal (ezt szerette Zsuzsa, neki Édes azt mondta, az övét vízbe mártotta, ő ugyanis nem szerette a tejet, persze tudjátok, sose volt ott vizeslábas…)
A szélét összenyomta a zsemleszeleteket, és gyorsan (berakva-kikapva) az előkészített langyos, cukros tejbe mártotta a zsemlét.
Onnan a kevés tejjel habosra vert tojásba mártotta.
Egyből berakta a közepesen meleg bő olajba, és pár perc alatt mindkét felét aranybarnára sütötte.
Ahogy kivette, azon melegében megszitálta fahéjas porcukorral.
Csináltam nektek is, és ez amolyan „csajos program” volt, keresztapátok nem ette, apátokat meg se kínáltuk vele (gondoltuk, hogy nem enné).
- Erre mostanság mondja a Laci, a TV-ben nézett valami műsort, s látta, hogy valahol külföldön (sajna nem jegyezte meg, hol), édesen ették azt a drága jó bundáskenyeret. Brrrrrr!
Ketten is felhorkantunk, én, s Fanni: de hát azt mi is esszük és finom!!! Hát, jól gondoltuk, hogy egyik pasas sem kérte.
