Egyszerű paradicsomos újhagymás fejes saláta, de olyan finom volt, ahogy Katóéknál ettem, hogy megkértem, írja le, hogyan csinálja. Aztán persze kimentünk a kertbe, (akkor még megvolta kertje, a háza, balsorsa nem vitte hátra a fészerből neki kialakított szoba-konyhába lakni), leszedett nekem egy kosárnyi friss paradicsomot, mellé kihúzott a földből pár újhagymát, és mivel már akkortájt is éreztem, hogy a friss és jóízű alapanyag meghatározza az étel minőségét, szóval, ahol van harang, könnyű harangozni, hát mondtam is egyből, na ja, így könnyű finom salátát készíteni, Kató…
Ha sietnétek, kezdem a saláta leírásával, mert van olyan finom, hogy megérdemli a figyelmet, aztán ha érdekelnek a régi ételek, olvassátok el a recept alatt, s még mesélek is hozzá, jó-e?
A blogba eddig azért nem raktam fel, mert csak olyan kerülhet bele, amit készítek is, de le is fotózok nektek – ám nemrég az aszódi Marimama kedvéért felraktam – Kató fotóival, emlékeivel együtt s most a fotót is pótolom erről az egyszerű, finom salátáról.
KATÓ SALÁTÁJA paradicsomos újhagymás fejes saláta
Íme a leírás:
Hozzávalók:
- 1-
- 6-8 gerezd fokhagyma
- Ecet, só, cukor, kevés víz ízlés szerint
- 3 fej saláta
- 1-2 csomó újhagyma
- 5-6 kemény paradicsom
Elkészítése:
- Az olajat összekeverjük az összetört fokhagymával, beletesszük az ecetet, sót, cukrot és kevés vizet. Szinte teljesen olyan, mintha muzsdéj lenne!!!!!!
- Az újhagymát kb 2 cm-es darabokra, a paradicsomot kockákra vágjuk, és belekeverjük a salátalébe
- Végül a laskára vágott salátát is hozzáadjuk, frissen is jó, de egy óra állás után az igazi.
Mindig mondtam, ahogy cseppben a tenger, úgy a szülőfalumban, Aszódban is ott volt a világ. Akár Erdély konyhájában a szász, román, magyar, székely és örmény családok főztje alkot egységet, s jól megvannak együtt, ha a politika hagyja, a Galgamentén is a magyar, a tót, a sváb, a cigány ember együtt élt színes szőttesként, s a konyhánk is épp ettől volt színes. Édes főztjében ott volt az anyjától tanult konyha, a valóban Felvidékről erre a tájra kétszáz éve elhozott ételekkel, az ikladi munkatársak sváb ízei, a domonyi háztáji ötletek, vagy akár Katóék főztje. Gyerekkoromban együtt éltünk, játszottunk, tanultunk, Édesék együtt dolgoztak romákkal, és Aszódon sose semmi gond nem volt a népek között. Sváb, tót, magyar, roma – az odaszólásoknak semmi éle nem volt csak cukkolás esetleg...
Volt roma osztálytársam, barátom, (Bangó Gyuri), és a véletlen úgy hozta, hogy Zsuzsa nővérem legjobb barátnője pont Gyuri nővére, a Bangó Kató volt.
Kató édesanyja, Mária néni olyan szép öreg volt, kedves, kínálgatós vendéglátó, hogy élmény volt náluk lenni. A közös játék melletti kulinális élmény.
Azon a néhai suli utáni betéréseken náluk ettem cigány ételeket, és mondhatom, finomak voltak. Nem sok receptet hoztam el tőlük, de tartozom annyival a gyermekkoromnak, hogy felidézem őket, kicsi lányomék ezt is megkapják útravalóul. Hozzáteszem – és Judithka a tanúm!!- kergetem Katót jó ideje, meséljen el mindent nekem részletesen, s ígérem, igyekszem lejegyezni majd nektek mindent, amit Kató mesél.
Kató mamájánál számomra az egyik legfontosabb jellemző a számomra tartalmas köret volt:
1.) Jellemzően a túrós csusza, ami igazi komplett egész túrós csusza, még szalonnapörc kockák is mindig kerültek a tetejére, és ezt adták a lecsóhoz, a pörkölthöz, de még a halászléhez is.
2.) De ugyanígy meghökkentő volt a káposztás tészta is (jól megpirított, cukros-borsos káposztával és kockatésztával) univerzális köret volt, sült húsokhoz, lecsóhoz is ették.
3.) A húsos köret a húshoz: ilyen volt pl. a töltött káposzta mártás nélkül, édeskáposztából, esetleg savanyú káposztával, de lé nélkül mindenképpen, mert ez csak köret volt a csirke vagy kakaspörkölt mellé.
Kakaspörkölt és társai (jellemzően csirkék)
A pörkölteknél jellemző volt a kakas fogyasztása: annak ugyanis igen jóízű a pörköltszaftja, de mert igen kemény és rágós lehet a húsa, kellett bele egy kis szódabikarbóna, hogy jobban puhuljon.
Kifejezetten lecsós jelleggel készült, vagyis kellett hozzá némi lecsó is mindig, néha beleaprítottak paradicsompaprikából is, összevágott paradicsomból is, és fütyültek a héjukra, ott pöndörödtek a lecsóban minden gond nélkül, mint nálunk is.
Erős fűszerezés volt náluk, de olyan mint a mi tót fűszerezésünk: bors, só, pirospaprika, (erős és édes is, bár jobb szerettek csípősnek belevágni egy igazi húsos csípős paprikát az ételbe),majoránna, babér, paradicsompaprika beleaprítva, náluk is mindenhez hagyma és fokhagyma. Talán kevesebb zöld fűszert használtak. Le kéne mennem Katóhoz, megnézni, mi van vele.
Cigánylecsó és köretei
A lecsó nagyon gyakori étel volt náluk nyáron: ebben számomra szokatlan volt a körete (mi jellemzően tojásosan, kenyérrel ettük):
- simán beleszaggatták a nokedlit, ne adj’ Isten a csipetkét.(Akkor viszont sose nem ment bele ilyesmi, ha volt mellé túrós csusza).
- babot főztek bele
Bodzalekvár és hársfa tea
Katóéknál mindig volt bodzaszörp és bodzalekváros kenyér is, amit ők gyűjtöttek és főztek be. A pontos receptjét sajnos nem tudom, de csak a bodzabogyó, (Jóisten bodzája ingyen szedve), összetörve, áttörve, aszódi szokás szerint harmadnyi bolti cukor hozzáfőzve, szárazon dunsztolva. Ha meg mindezt harmadnyi vízzel csinálták, az lett a szörp.
A hársfavirág meg igen komoly bevételi forrása volt a környéken a cigányoknak: megvan a szedés ideje, mert se bimbós, sem túlnyílt nem lehet a virág ahhoz, hogy pont a legjobb minőséget adja. Ha nyíltak a hársak, az Ikladi Ipari Műszergyár (egykori IMI, első munkahelyem, Édes és Zsuzsa második otthona, sok recept forrása) kiürült, mert a környékbeli cigányok világgá mentek hársazni. Nem tartott soká, talán két hét ha volt, és aztán mindenki visszajött és ment az élet tovább. S ez így ment minden évben… Vajon ma is így megy? Nem tudom.
---------- o -----------
Aztán megnőttünk, megöregszünk és Katónál is bekopogtatott a mellrák. A daganat kivágása, kemoterápia, kétségbeesés, és túlélés = valahogy így lehetett nála, és hogy még nehezebb legyen neki, meghalt a férje. Attól fogva előfordult, hogy a temetőben is összefutottunk. Egyszer ronda fekete haja volt, Zsuzsa nővérem rosszallóan rászólt: „Kató, igazán csinálhatnál valamit a hajaddal!”
Kató lekapta a ronda fekete parókáját, ott volt a csupasz fejbőre, és ránézett Zsuzsára: na, mit csináljak vele? Hát, volt egyből egy közös sírás (és sajna egy kis közös ivászat belőle…).
Az meg más kérdés, hogy ez azért őt is megviselte, máig emlegeti, hogy milyen rossz volt, amikor kihullott a haja. Sírt, s a nyakára küldtek egy pszichológust: olyan kopasz pasit, hogy csak hátul a tarkójánál volt pár pihéje, a fejebúbja tök kopasz.
Beszélt volna Katóval, aki felhorkant: hogy akar maga nekem arról beszélni, milyen érzés ez, ha magának nincs is ami kihulljon! – és elzavarta a pszichológust. Mondja neki a doktornő: Tudja, kit küldött el? - Tudom hát, a pszichológust, de hát nekem egy kopasz ne magyarázzon a hajhullásomról, szögezte le Kató igen határozottan, - de meg is értett a doktornő, mert többet nem hozta szóba…
Állj meg, Kató, mondtam erre – de hát pont azért értett meg, hiszen nem volt haja, akinek van, az nem élte át a haj elvesztését, nem igaz? Na de ma már mindegy, Katónak is bőséges, ám hófehér haja van…
---------- o -----------
Katóhoz kötődik egy elgondolkodtató beszélgetésem is. Kató Aszódon is meghallotta, mi történt velem, és felhívott. Azt mondta:
Tudod, én már túl van a mellrák sokadik évén, de az elején nagyon ki voltam borulva. Ha nincs mellettem a Béla, ki sem bírtam volna, nem tudtam volna végigcsinálni, ő tartotta a végtelen nyugalmával bennem a lelket. Aztán Béla elment (meghalt, azt hiszem infarktusban), és én egy este nekiálltam rendezgetni a papírokat. Hát, találtam egy nagy borítékot, tele olyan újságcikk kivágásokkal, amik mind a rákkal foglalkoztak… Szegény Bélám eltitkolta előlem, mit összeidegeskedett, és én annyira el voltam foglalva a magam bajával, hogy nem vettem észre…. Csak azért telefonálok neked, hogy tudd, én tudom, neked most milyen bajod van, de te meg azt tudjad, hogy ez a párodnak is ugyanolyan nagy baj. Ne feledkezz meg róla, figyelj oda rá, nehogy úgy elveszítsed, mint én a Bélámat…
Sose felejtem el ezeket a gondolatokat. A telefon lerakása után végiggondoltam: végig csak „ÉN” voltam magamban, én sírtam, én szenvedtem, én készültem meghalni, én bajom volt, nekem volt rossz, én búcsúzgattam az élettől… és így tovább. Kató ezzel a telefonnal megállította a kesergéseimet, megállította egy percre az időt és szembe nézetett vele, hogy nem vagyok egyedül, ne akarjam egyedül átélni, se feldolgozni, mert ez az egész családot érinti.
Sokat köszönhetek ezért Katónak, talán a páromat is, de a bölcsességét – a kellő időben adott jótanácsát- mindenképpen.
Ezen a bal oldali képen mindenkinek volt rákos betegsége: balra a nővérem, Zsuzsa, aki 59 évesen a leukémiába halt bele, középen Judithka, aki most volt túl a mellrák utáni kezeléseken, (azt hiszem a második év már erményt ad, szépen gyógyul), és Kató, aki szintén a mellrákot győzte le jó pár éve. (Az csak hab a tortán, hogy Judithka – kéretik nem főbe lőni ezért!- kisdobos nyakkendővel látható…Judithka, ja ezt olvasod, mit szólsz?)
A következő képen Katónál vagyunk látogatóban, jó pár évvel később, és első szava az volt Judithoz: -Hogy vagy ? – és ebben a kérdésben benne volt az aggodalom, az érdeklődés, a féltés, minden, olyan gyengésen, féltően kérdezte.
Kemokezeléséről mesélt ekkor, az első után, ahogy kiszedték a tűt, ő már kiment a szabadba rágyújtani. Az első slukktól olyan rosszul lett, hogy majd eldőlt, elnyomta a cigit és csak próbált magához térni. Amikor visszament, a többi beteg kérdezte, cigizni volt? Igen. És bírtad? Hát persze, hogy bírtam- mondta lakonikusan – ránk kacsintva, hát nem mondhattam azt, hogy nem bírtam, nem igaz? Önérzet is van a világon!
