A vérszilvát meglelem, lelopikálom, (kicsit zavar, hogy az utcai díszfa ugyan mindenkié, de a termését privatizálom, de megfigyeltem, ha ott marad, csak lerohad, az utca és a főkert rossz gazda). Otthon alaposan átmosom.
A leves elkészítésénél egy alapelvem van: ami ennyire finom önmagában, ahhoz a lehető legkevesebbet kell adni, hogy önmaga maradhasson – vagyis csak víz, fahéj, kis méz és esetleg citromhéj kell hozzá.
Elkészítése ezért igen egyszerű:
A fazékba rakott szilvát felöntöm annyi vízzel, ami bőven ellepi, fahéjrudat adok hozzá és 1-2 ek mézet.
Felforralom, aztán félrehúzom, lefedem.
Ha langyosra hűl, a fahéjrudat kiveszem (elmosom, szárítom, mert többször is felhasználható, akárcsak a babérlevelek!).
A szilvákat félbenyomom, a magot kiszedem. Tudom, előtte is kiszedhetném, talán tisztább kézzel, de ha a magját belefőzöm, jobb lesz tőle a leves. Benne viszont csak akkor hagyom, ha most egy kis tejes-lisztes sűrítéssel behabarom. – Ez hasonlít az Édes féle szilvaleveshez- és ha így készül, az egész szilvánál felkészülhetek/felkészülhettek a magokra.
Tinka kedvére viszont semmi liszt nem került ebbe a levesbe (apátok is jobban szereti így), csak simán összeturmixoltam.
Verbénával tálalom, ha van odahaza…
Ezen az alsó baloldali képen vannak a Lengyel utcai vérszilvafák terméssel megrakva gazdagon.
