Tudom, hogy datolyát lehet kapni nálunk is: ámde milyet? Töppedt édes aszalványt. Friss és ehető datolyával Egyiptomban ismerkedtem meg.
Amikor olyan szerencsém van, hogy eljutok Egyiptomba, akkor mindig igyekszem ottani ételeket enni. Találkoztam egy érdekes gyümölccsel, amiről először nem is gondoltam, hogy az a datolya, hisz az agyamban a datolya fogalmához a szárított, aszalt datolya képe rögzült. Hát, az érdekes gyümölcs a friss datolya volt. Lelkesen megkóstoltam, és olyan rossznak találtam, hogy kiköptem. Még egyszer, hát, még egyszer. A savanyú, a keserű, az ízetlen és a nemtudommideigenszar keveréke volt kemény rostos kivitelben.
A szállodában akkor magyar nem is volt kívülünk, jellemzően oroszok (állítólag lenyaralják a szuezi gátat), meg arabok (nemcsak egyiptomiak) voltak, s az arabok általában családostul, nagycsaládként, egy idős párhoz több középkorú házaspár és sok gyerek tartozott. Érdekes volt nézni ezt a felénk lassan eltűnő családformást, s feltűnt, hogy az arab férfiak marokszám viszik a datolyát, s élvezettel, harsogva harapják.
Hát, ha ezt így eszik, akkor olyan nincs, hogy én meg csak kiköpjem, - gondoltam, és juszt is enni kezdtem. Eleinte továbbra is nagyon sz* volt. Nem tudom mikor fordult meg bennem az ízlelés és a tapasztalás, de rájöttem: a friss datolya fanyarsága finom és valami hihetetlen módon oltja a szomjat! S az íze is megszerethető (kökény-effektus, nem?), s eljutottam oda, hogy vadásztam a friss datolyára…Szerintem ezért is olyan jó az oázisokban a datolya, s eszik a sivatagokban közlekedők.
Van egy nagyon szép mese egy hatalmas datolyafáról. Amikor Sába királynője útra kelt bölcs Salamon király meglátogatására, visszafelé Salamon király elkísérte egy darabon, s ahol a sivatagban elváltak egymástól, Sába királynője elültetett egy datolyafát. Te leszel a legnagyobb, leghatalmasabb datolyapálma a világon – ígérte neki, - hatalmas, egyenes derekú, és senki előtt nem hajolsz meg, mindaddig élsz, amíg Salamonnál hatalmasabb királlyal nem találkozol.
Sokan jártak a sivatagban a karavánút porában, ettek volna a datolya magasban csüngő, ízes gyümölcséből, de senki nem érte el. Ott állt büszkén a pálmafa akkor is, amikor arra menekült egy idős férfi és egy törékeny asszony egy kisgyermekkel. Szegény emberek – gondolta a pálmafa, cserepes az ajkuk, éheznek és szomjaznak, ki tudja, honnan menekülnek, milyen jólesne nekik az én fenséges gyümölcsöm, de hát túl magasan teremnek ahhoz, hogy bárki ember elérje őket. Szegény József, mert ő volt az egyik menekült, nézte a datolyapálma hatalmas koronáját a magasban, széles, sima törzsét, és csak sóhajtva mondta Máriának: reménytelen, nem tudunk szedni a datolyából. A fa árnyékába húzódtak, lepihentek.
A kisgyermek felállt, odatotyogott a fához és megkérte: pálmafa, adj nekem datolyát.
A hatalmas, sudár pálmafa egész testében megremegett az édes hangtól, zúgás támadt a koronájában, megfeszült a törzse, zengett az egész fa és csikorogva, lassan a fatörzs ívbe gördült, s a lombozata az édes gyümölcsökkel leértek a földre a kisgyermek elé. A gyermek bőven szedett mindenkinek, aztán megsimogatta a datolyapálmát: köszönöm.
A fa sóhajtva felemelkedett, eláradt benne egy édes bizonyosság, ez a kisgyermek hatalmasabb király lesz Salamonnál is.
Amikor legközelebb arra járt egy karaván, döbbenten látták, hogy a századok óta dús lombú pálmafa kiszáradt…
