Zöldséges le akarta törni a retek szárát, rám nézett: mehet? Áááá- mondtam, dehogy! Megesszük! A szára megy levesbe, tojásba, pirított zöldséghez, a levele levesbe, főzelékbe, a retek gumót meg pirítjuk, pároljuk, sózzuk, citromozzuk, esszük nyersen… Rám mosolygott: a kínaiak is megeszik!! Ez általa letört részeket is elviszik. Nálunk úgy kezdődött a retek főtt/sült élete, hogy Fanni egyszer nem talált sok ennivalót idehaza, volt retek, utána nézett, és sok receptet talált arra, hogy a világban kompletten megeszik a retket.
Gyerekként én is töprengtem azon, hogy ott a szép nagy zöld retekszár levéllel, néha egészen friss, és milyen érdekes, hogy azt nem esszük, küzdünk a girnyó gumóval, (agyagos volt a talaj, sok a kártevő, lótetvek, csimpaszok, pajorok, fúj), de a zöldje szép, azt meg nem is esszük. Fannit követve utánanéztem a neten én is: a retek szára, levele ehető. Kifejezetten egészséges. Hát, rákaptunk az ízére is. Íme Fanni recipéje, ahogyan magának/nekem is készíti a retket.
A legfontosabb, hogy lehet magában, lehet bármi zöldséggel együtt, ami van idehaza. A felső képen piros retekből és zöldborsóval készült. Alább a retekpirítás folyamatát fehér reteknél „demonstráltom”, magában, épp nem volt zöldség mellé idehaza. A végeredményt le se tudtam fotózni, olyan gyorsan elfogyott…
1. A retket megpucoljuk, felaprítjuk, s a szárát is összevágjuk megmosás után.
2. Olajat öntünk egy széles (s elég magas) serpenyőbe.
3. Belerakosgatjuk a retekdarabkákat és átpirítjuk. Só, bors belefér! Lehet paprikát is hozzáadni – a felső képen ezt tettük – akkor voltaképpen RETEKPÖRKÖLT a végeredmény, csak mi hívjuk magunknak pirított retekként. Aztán adunk hozzá egy aprózott hagymát, pár gerezd fokhagymával együtt.
4. Jön a szár és a levél is. Bármilyen zöldfűszer, salátalevél vagy porcsin, stb.
5. Ekkor picit (1-2 ek) bor- vagy almaecettel savanyítjuk. Ha adunk hozzá zöldborsót, gombát – akkor annak itt van most az ideje.
6. Kis vizet (fehér bort) lehet aláönteni és teljesen le kell pirítani. Ennyi.
Szokatlan, de jó.
Lánykáim, miután kértetek emléket, ha van, a retekhez akad. Aszódon többször is próbálkoztunk a retekkel, vetettük, de a földünk agyagos volt, és valami hihetetlen mennyiségű élőlénnyel. Az eperfánk hernyófaként funkcionált, borzongtam, ha csak ránéztem. Májusban hajnalban azért keltünk, - nem, hogy a májusi harmat széppé teszi a bőrünket- hanem mert ha hajnalban kiengedtük a tyúkokat hátra a hátsó kertbe,, ami az igazi konyhakert volt, akkor a fákat megráztuk, és a még merev cserebogarak lepotyogtak, s mert el voltak gémberedve, a tyúkok rögvest fel is kapkodták őket. A káposztafélék miatt a csigákat üldöztük.
S a földben százlábú mindenféle pajor volt, és a lótetű. Hihetetlenül utáltam őket, s ha szétvágtam ásóval-kapával, még valami sűrű nedv is kifolyt belőlük, amitől még az irtásuk is undorító volt. No, ezek a jószágok ették-rágták meg a répánkat, a retkünket. A répából azért még hagytak nekünk, a gyökeret, azaz a fehér répát nem is nagyon bántották, a céklát sem, na de a retket – azt megették előlünk.
Így aztán az egyetlen rendszeresen fogyasztott zöldségféle a retek, amit nem termesztettünk a kertben.
