Olyan húsz éve volt, a villányi Fülemüle csárdában ettem a csárda palacsintát. Őszibarackos-vaníliakrémes palacsinta volt. Abban nem vagyok biztos, volt-e benne fagylalt – de jó vele, az biztos. Azóta is készítek hasonlót. Régen volt, és nem biztos, hogy egyezem az ottanival, de így is finom az én fülemüle palacsintám.
A palacsinta összeállítása:
- Összedobom a palacsintatésztát és kisütöm a palacsintákat. Alap palacsintatésztaként már leírtam nektek!
- Megtöltöm őket a krémes vaníliás töltelékkel.
- A töltött palacsintát négyrét hajtom, és leöntöm tejszínhabos vaníliakrémmel.
A palacsinta fülemüle töltelékének elkészítése:
- feldarabolok friss őszibarackot vagy befőttet apró kockákra,
- összekeverem nem negédes vaníliakrémmel
- és ha nyár van, teszek bele egy gombóc vaníliafagylaltot, (esetleg vaníliaféle jégkrémet) Azt szoktam mondani rá: AZ A FÜLEMÜLE.
Vaníliakrém elkészítése:
- egy tasak vaníliás pudingporból 4 dl tejjel simára keverem, beletörök egy kis vaníliát (rúdból kikaparom a belsejét, de még a rudat is beleteszem, ha nincs, marad a jól bevált vaníliás cukor)
- felfőzöm, a végén cukrozom (tudjátok, a faksznim, hogy cukorral könnyebben odakap, míg a végén, a tűzforró pudinghoz kevert cukor teljesen elolvad) - - ebből a krémből teszek a töltelékhez. Szívesen főzök bele egy kisebb rúd fahéjat is – nem lesz feltűnően fahéjas az íz, marad a vanília, csak gazdagabban, pici kis fahéjas illattal, - viszont a fahéj rendkívül egészséges fűszernövény, emésztést javító, serkentő hatása miatt nem véletlenül használják a Balkánon a húsok mellé is. (P. bárányhoz), de használják az arab világban is tagines ragukhoz.S könnyű kivenni a kinyílt fahéjrudat, megmosom, szárítom, és többször is fel lehet használni!
- a maradék krémhez langyosan hozzákeverek egy darabka (5-10 dkg) vajat, jól elkeverem
- felverek habtejszínt egy kevés cukorral, (habfixálót csak akkor teszek bele, ha nem esszük meg 1-2 órán belül), és ezt a kemény habot összekeverem a krémmel.
Ha nincsen tejszín itthon, nem vészes, a krémet főzés végén ketté választom, kiveszek a lábaskából annyit, amennyit a palacsinta töltelékbe gondolok (kb. a felét), és egy dl tejjel hígítom még a tűzön a maradékot, gyors kevergetés mellett, összefőzöm vele – amikor leveszem a tűzről, elkeverem benne a vajat . Nagyon finom vaníliás mártást kapok. Ez a palacsinta ilyen sodóval is fantasztikus desszert!
Nem tudom, (rég jártam ott, és húsz év az húsz év), volt-e fagylaltgombóc anno ebben a palacsintában – de jó bele, az biztos. Amikor ezt készítem és van jégkrém itthon, egy-egy vaníliás gombócot szívesen belekanyarítok és - ahogy az előbb mondtam, az a "fülemüle" - apátok nagyon szereti vele!
Tudjátok, gyermekkoromban a kert végén volt egy óriási diófa. (Annak a leveleiből készített főzettel festette öregapám a haját öregségére, míg bele nem unt s felvállalta, hogy befehéredett.) Annak lombkoronájában fészkelt egy csalogány. Édessel nyárestéken gyakran ültünk a gangon s hallgattuk csattogását. Szívfájdítóan szép volt! megértem, hogy szervezik a "Fülemülék éjszakáját" - s lehet menni vezetett sétára pl. a Margitszigeten, csalogányt hallgatni. Nem érdemes meghallni úgy, hogy nem hallotta még az ember.
Hozzávalók palacsinta tésztához
- 3 tojás (több lehet, csak vigyázat! Túl puha lesz.)
- 9 ek liszt
- 1 ek búzadara
- Csipetnyi szódabikarbóna
- Csipetnyi só
- 1-2 dl tej
- Többi szódavíz
töltelékhez valók:
- palacsintánként fél-egy őszibarack vagy őszibarack befőtt
- egy tasak vaníliapuding,
- vaníliás jégkrém
- 4 dl tej, egy kis rúd vanília (vagy 2 tasak vaníliás cukor), esetleg kis rúd fahéj
- 1-2 ek cukor
- 5-10 dkg vaj
krémhez valók: vagy a vaníliás pudingból készített krém egy dl tejjel hígítva, vagy 2 dl tejszín, egy habfixálóval és egy tasak vaníliás cukorral vagy még egy dl tej.
SZEMÉLYES
A Fülemülés palacsinta mellé idézem nektek gyermekkorom egyik legszeretettebb meséjét nektek. Miután volt a kertünkben csalogány, s maga a mese nagyon szuggesztív, érdekesen és elgondolkodtatóan kezeli az élet-halál, a szegénység-gazdagság, és a hatalom kérdését – talán megértitek, miért érintette meg annyira a lelkem akkortájt. Hihetetlenül szegények voltunk –és fogékonyak a szépre, a kert végi csalogány éneke is gazdaggá tette az életünket. Tudtunk neki örülni minden alkalommal! A kopott tollában is kincses torkú és igazszívű igazi fülemüle, a drága és haszontalan műmadár, a kapzsi udvaroncok, a misztikus halál… nagyon megfogott ebben a mesében. Hallgassátok csak ezt az egy sort: a fülemüle tovább énekelt: a csendes temetőről szólt a dala, ahol fehér rózsák nyílnak, orgonabokrok illatoznak, s ahol a zsenge füvet az árvák könnyei öntözik. Persze, hogy magamra gondoltam, ott laktam a rózsákkal, ibolyával, orgonabokrokkal teli temető mellett, ott volt eltemetve az édesapám, sokat sírtam én ott, hát hogyne szerettem volna ezt a mesét?!
Andersen: A fülemüle
Kínában, ezt ugye ti is tudjátok, a császár is kínai, s a császár udvari emberei is egytől egyik kínaiak. Régi-régi história, amit most elmondok, de annál nagyobb figyelemmel hallgassátok, mielőtt feledésbe merül.
A kínai császár palotája olyan gyönyörű volt, hogy csodájára járt az egész világ: ritka fajtájú, drága porcelánból rakták a falait, legmagasabb tornya hegyétől egészen a földig. Gyönyörűséges szép volt ez a porcelán palota, de olyan kényes, olyan törékeny, hogy csak nagy vigyázva nyúlhattak hozzá. Kertjében csodálatos virágok nyíltak; a legszebbeken ezüstcsengettyűk hintáztak, s megcsendültek, ha valaki arra ment, hogy figyelmeztessék a virágok szépségére. Csudákkal teli kert volt a kínai császár kertje; olyan messzire nyúlt, hogy maga a kertész sem tudta a végét. Ha igen nagyon sokáig ment benne az ember, rengeteg erdőbe ért, ahol mély tavak csillogtak az öreg fák alatt. Az erdő egészen a tengerpartig húzódott, s a vízre hajló fák alá bevitorlázhattak a tengerjáró, nagy hajók.
Ebben az erdőben egy édes hangú fülemüle lakott; olyan gyönyörűen énekelt, hogy még a szegény halászember is odahagyta minden dolgát, és csak a hangjára figyelt, amikor éjjel hálót vont a tengeren.
- De szépen énekel, uramisten! - sóhajtott föl, de aztán elfeledkezett róla, mert a hálójára kellett ügyelnie. Másnap éjszaka azért megint csak elandalodott a fülemüle énekén.
A világ minden tájáról odagyűltek a kíváncsiak a császár városába, megcsodálták a porcelán palotát, elgyönyörködtek a kertjében, de amikor a fülemülét énekelni hallották, felkiáltottak:
- Mégiscsak ez a legcsodálatosabb!
A világjárók aztán hazatértek, s elmondták otthon, mit láttak, hallottak. A tudósok könyveket írtak a császár városáról, palotájáról meg kertjéről, de nem felejtették ki a fülemülét sem, róla írtak a legtöbbet s a legszebbet; a költők versekben dicsőítették a fülemülét, amely ott él a tenger partján, a kínai császár rengeteg erdejében.
A könyvek vándorútra keltek a világban, s néhányuk a kínai császárhoz is eljutott. A császár ott ült aranyos trónusán, és olvasott, olvasott sűrűn bólogatva, mert hízelgett neki, hogy ennyi szépet írnak a városáról, palotájáról meg kertjéről. "A legcsodálatosabb mégiscsak a fülemüle!" - ez állt a könyvben is.
- Miféle fülemüle? - ütötte fel a fejét a császár. - Én nem is tudok róla! Ilyen madár van a birodalmamban, méghozzá a tulajdon kertemben, s ezt könyvből kell megtudnom!
Hívatta a főudvarmesterét, aki olyan előkelő volt, hogy ha egy alacsonyabb rangú ember odáig merészkedett, hogy megszólítsa, csak annyit mondott: "Ph!" - egy kukkal se többet. Ez pedig semmit sem jelent.
- Ez a könyv azt mondja, hogy van itt valahol egy fülemüle nevű csodálatos madár! - mondta a császár. - Azt írják, hogy az ér a legtöbbet az egész birodalmamban! Mért nem szóltatok róla?
- Nevét se hallottam - rázta fejét a főudvarmester. - Az udvarnál még nem mutatták be.
- Ma este látni akarom és meghallgatni az énekét! - kiáltotta a császár. - Micsoda dolog: az egész világot telekürtölik a hírével, s éppen én nem tudok róla?
- Mondom, felség, a nevét se hallottam - mondta megszeppenve a főudvarmester. - De utánajárok és előkerítem!
De hol, de hogyan? A főudvarmester föl-le szaladgált a tenger sok lépcsőn, bejárta a termeket, a folyosókat, megszólított mindenkit, de bizony a hírét se hallotta a fülemülének senki. Mit tehetett, visszament a császárhoz, s azt mondta neki, hogy amit a könyvben olvasott, éppen olyan hazug mese lehet, mint a többi, amivel a könyveket teleírják.
- Csak nem hiszi el felséged? Hazug fickó lehet, aki írta, vagy az ördöggel cimborál.
- Ezt a könyvet a nagy hatalmú japán császár küldte nekem, nem lehet hazugság - mondta haragosan a császár. - Hallani akarom a fülemüle énekét! Előteremtsd ma estére! Fölkeltette felséges kíváncsiságomat! Ha nem kerül elő, vacsora után huszonötöt méretek az egész udvarra!
- Csing-pe! - mondta a főudvarmester, ami talán annyit jelent: parancsára! Azzal elsietett, föl-le loholt megint a sok lépcsőn, bejárt minden termet, folyosót, s a nyomában ott szaladt az udvar megbolydult népe, mert meg akartak menekülni a huszonöttől. Mindenki a csodálatos fülemüle után kérdezősködött, amelynek híre bejárta a világot, csak éppen a császár meg az udvara nem tudott róla.
Végre találtak egy szegény kis konyhalányt, aki azt mondta a kérdezősködőknek:
- Ó, istenem, a fülemüle! Ismerem, hogyne ismerném! Hogyan tud az énekelni! Megengedték itt a konyhán, hogy minden este vihessek egy kis ételmaradékot szegény beteg anyámnak a tengerpartra. Visszafelé, ha elfáradok, megpihenek egy kicsit az erdőben, s olyankor mindig hallom énekelni azt a fülemülét. Úgy csattog, úgy zeng, hogy a szememből kicsordul a könny a hallatára, s mintha az édesanyám csókját érezném.
- Gyermekem - mondta kegyesen a főudvarmester -, udvari főkonyhalánynak neveztetlek ki, s talán még azt is kieszközlöm, hogy ebédelni lásd a császárt, csak vezess el a fülemüléhez, mert a császár ma estére felséges színe elé rendelte.
Azzal kivonultak az erdőbe, a kis konyhalány vezette őket. Ott volt a fél udvar. Már jó darab utat megtettek, amikor valahol elbődült egy tehén.
- Megvan! - örvendeztek az apródok. - Micsoda erő egy csepp madár torkában! Hiszen ezt az éneket régebben is hallottuk már!
- Ez tehénbőgés volt - mondta a kis konyhalány. - A fülemüle tanyája még jó messze van.
Egy láphoz értek, ahol kórusban kuruttyoltak a békák.
- Csodálatos ének! - kiáltott fel az udvari pap. - Végre hallhatom: mintha templomi harang szólana.
- Hiszen ezek békák! - mondta a konyhalány. - Gyerünk csak tovább, most már nemsokára odaérünk.
Akkor felzengett a fülemüle éneke.
- Ez az! - suttogott a leány. - Hallják? Figyeljenek! Ott ül ni, azon az ágon! - És felmutatott egy szürke tollú kis madárra.
- Lehetetlen! - kiáltott fel a főudvarmester. - Én bizony nem ilyennek képzeltem! Milyen igénytelen, fakó a tolla! Talán az izgatottságtól fakult meg, hogy ennyi rangos urat lát itt együtt!
- Kicsi fülemüle! - szólt fel a konyhalány. - Legkegyelmesebb császárunk azt óhajtja, hogy énekelj előtte!
- Szívest örömest! - felelte a fülemüle, s rákezdte gyönyörűségesen, hogy öröm volt hallgatni.
- Akár az üvegcsengettyű! - lelkendezett a főudvarmester. - És nézzétek, hogy lüktet a kicsi torka! Különös, hogy sohasem figyeltünk fel rá. Nagy sikere lesz az udvarnál!
- Énekeljek még a császárnak? - kérdezte a fülemüle, mert azt hitte, a császár is ott van a rangos urak között.
- Nagyérdemű kis fülemülém! - szólt fel neki az udvarmester. - Van szerencsém meghívni a ma esti ünnepségre, ahol bájos énekével bizonyára megigézi kegyelmes császárunkat.
- A szabad ég alatt szebben hangzik az énekem - felelte a fülemüle, de hát a császár meghívását nem utasíthatta vissza.
A palotában lázasán készültek az esti ünnepségre. A porcelán falak, a padlók visszaverték az aranycirádás lámpák ragyogását, a folyosókat a legszebb ezüstcsengettyűs virágokkal díszítették föl; a nagy sürgés-forgásban egyszerre szólalt meg valamennyi csengettyű, az udvar népe a tulajdon szavát sem értette, olyan csengés-bongás támadt.
A trónterem kellős közepén fölállítottak egy aranyrudat - ezen foglalt helyet a megbecsült vendég, a fülemüle. Ott volt az egész udvar, még a kis konyhalány is bekukkantott az ajtóból, hiszen magas rangra emelték - nem is főkonyhalánynak, de udvari főszakácsnénak nevezte ki a főudvarmester. Mindenki ünnepi ruhában pompázott, s nem vette le szemét a fakó tollú kis madárról, akinek a császár most főbólintással adott jelet.
Rákezdte a kis fülemüle, csattogott az éneke, csak úgy áradt csepp torkából a gyönyörű dallam. A császárnak kicsordult a könnye, végigpergett az arcán; a fülemüle meglátta, s még szívfájdítóbban énekelt.
Öröm és büszkeség töltötte el a császárt, s nyomban elrendelte, hogy a fülemülét tüntessék ki az Aranypapucsrenddel, vagyis akasszák a nyakába az ő aranyhímes papucsát. De a fülemüle szépen megköszönte, s azt mondta, hogy ő már megkapta a maga jutalmát.
- Könnyet láttam a felséges császár szemében, ennél nagyobb jutalmat úgysem kaphatok! A császár könnye csodálatos erejű igazgyöngy. Bizony, gazdagon jutalmazta énekemet!
És tovább énekelt, szívet-lelket gyönyörködtetve.
- Milyen kacér ez a fülemüle! De igazán bájos - mondogatták az udvari dámák, aztán vizet vettek a szájukba, s ők is csattogni próbáltak, hogy fülemülének véljék őket.
Nagy sikert aratott a fülemüle a császári udvarban, még a lakájok és a komornák is elismeréssel nyilatkoztak róla, ami igazán nagy dolog, mert az ő tetszésüket a legnehezebb megnyerni. Egyszóval a fülemüle megcsinálta a szerencséjét.
Csakhogy most már a palotában kellett maradnia, külön kalitkájában. Napjában kétszer és éjszakánként egyszer kiengedték azért a szabadba, de tizenkét szolga kíséretében, akik selyemzsinórt kötöttek a lábára, s erősen fogták a zsinór végét: A fülemülének nem sok öröme tellett ezekben a kirándulásokban.
Másról se beszéltek a városban, mint a csodálatos fülemüléről, minden utca az ő nevével volt hangos, s ha két ember találkozott, az egyé így koszom rá a másikra: "Füle", az pedig így fogadta: "Müle". Aztán sóhajtottak, s egyet gondoltak. Tizenegy kofa a fülemüle nevére kereszteltette a gyermekét, de hiába, mert egyik sem tudott énekelni.
Egy napon csomagot kapott a császár. A csomagon egyetlen szó állott: "Fülemüle".
- Biztosan új könyvet írtak a mi nagyhírű madarunkról - vélte a császár. De nem könyvet talált a csomagban, hanem egy fülemülét - mesteri kéz művét, egy felhúzható madarat, amely az eleven mása akart lenni. De ez nem volt ám fakó ruhájú! Véges-végig gyémánttal, rubinnal meg zafírral rakta ki a készítője, s ha felhúzták, elénekelt egy dalt az igazi fülemüle dalai közül. Miközben énekelt, föl-alá billegett a farka, s csak úgy szikrázott rajta a sok arany meg drágakő. Egy kis szalag lógott a nyakában, s azon néhány szó: "A japán császár fülemüléje csak hitvány mása a kínai császár csodálatos fülemüléjének."
- Gyönyörű! - álmélkodott az egész udvar, s aki a fölhúzható madarat hozta, nyomban megkapta "A kínai császár fő-fülemüle-szállítója" címet.
- Énekeljen egyszerre a két fülemüle! Micsoda dalnokverseny lesz az! Intettek hát az igazi fülemülének, s fölhúzták a kulcsra járót - rákezdte mind a kettő. De a dalnokverseny bizony nem sikerült. Az igazi fülemüle a maga módján csattogta az énekét, a másik pedig rugóra járt.
- Nem ő a hibás - vette védelmébe a karmester. - Kitűnően betartja az ütemet, az én iskolám követője.
Aztán egyedül énekeltették a rugóra járó madarat. Éppen olyan sikert aratott, mint az igazi, sőt még nagyobbat, mert ez ragyogott is, mint egy drágalátos ékszer.
Harmincháromszor énekelte végig a maga dalát, s még csak el se fáradt. Az udvari nép reggelig is elhallgatta volna, de a császár végül az eleven fülemüle énekét áhította meg, s már inteni akart neki - de hová lett? Nem vette észre senki, amikor kiröppent a nyitott ablakon, vissza a tengerparti rengeteg erdőbe.
- De hát miért tette? - töprengett a császár, s az udvar népe szidta-gyalázta, hálátlan gonosznak kiáltotta ki a fülemülét.
- Azért a mi énekesünk mégis különb! - vigasztalták magukat, s a drágaköves madárnak harmincnegyedszer is el kellett énekelnie a dalát. Még mindig nem tudták megjegyezni, mert nehéz és cikornyás dallam volt; a karmester égre-földre magasztalta a gépfülemülét, s azt erősítgette, hogy nemcsak pompás külsejével, de belső értékével is túlszárnyalja az igazit.
- Mert higgyék el, uraim, s mindenekelőtt felséges császárom, az eleven fülemülénél sohasem lehet tudni, mit csinál a következő pillanatban, de a rugókra járó madárra mindig számíthatunk! Így meg így énekel és nem másképp! Meg lehet ismerni a szerkezetét, ki lehet nyitni, s akárki megláthatja, hogyan működnek benne a rugók, hengerek, kerekek.
- Mi is úgy véljük! - mondta az udvar, s a karmester engedélyt kapott, hogy az elkövetkező vasárnapon a népnek is bemutathassa a madár művészetét. A nép meg is hallgatta, s olyan jókedve kerekedett tőle, mintha sok teát ivott volna, mert Kínában attól lesznek pityókosak az emberek. Azt mondták: "Ó!" - és fölemelték fazéknyaló ujjukat, a mutatóujjat, s szaporán bólogattak. Hanem a szegény halászok, akik sokszor hallották az igazi fülemüle énekét, csak legyintettek.
- Szépen hangzik, meg kell adni, de hiányzik belőle valami, csak magunk se tudjuk, hogy mi.
Hanem az igazi fülemülét száműzték a kínai császár birodalmából.
A kulcsra járó madárnak a császár mennyezetes ágya mellett volt a helye egy díszes selyempárnán, körülötte hevertek az ajándékok, amelyekkel elhalmozták: aranyholmik, drágakövek. Még rangja is volt, magas udvari címe: "A legkegyelmesebb császár asztali énekese", s rangsorban bal felől a legelső volt. A kínaiak császárja a baloldalt tartotta az előkelőbb oldalnak, mivel az embernek a szíve is bal oldalon dobog, még ha császárnak születik is. A karmester huszonöt kötetes könyvet írt a csodálatos madárról, tudós és alapos munka volt, tele a legficamosabb kínai szavakkal, ezért mindenki azt mondta, hogy elolvasta, s meg is értette, nehogy ostobának tartsa őket a császár, és huszonötöt méressen rájuk.
Így folyt ez egy kerek esztendeig; a császár, az udvari nép meg a birodalom apraja-nagyja már betéve tudta a fölhúzható madár dalának minden kis cikornyáját, s így még jobban élvezték, mert vele együtt fújhatták, s ezt nem is mulasztották el. Már az utcagyerekek is azt énekelték: "Fü-fü-fü, iu-iu-iu!" És azt fújta a császár is napestig. Igazán gyönyörű volt!
Hanem egy este, amikor a császár mennyezetes ágyában fekve hallgatta a fölhúzható fülemüle énekét - sose énekelt olyan szépen, mint akkor! -, egyszer csak kattant egyet valami a madár gyomrában, aztán krrrr! A kerekek veszett iramban pörögtek a belsejében, s utána csönd lett. A madár megnémult.
A császár nyomban fölpattant az ágyából, s az udvari orvosért futott, de a madáron bizony az sem tudott segíteni. Akkor órásmesterért szalajtott a császár, s az, hosszas fejtörés és vizsgálódás után, megjavította úgy-ahogy a madár szerkezetét, de megmondta, hogy a fülemülét kímélni kell: a csavarjai elhasználódtak, s nem lehet kicserélni őket, mert nem biztos, hogy akkor is énekelne.
Nagy volt a szomorúság a császári palotában. A madarat esztendőben csak egyszer volt szabad felhúzni, s még ez is a halálát okozhatta. De a karmester elmondott egy ünnepi beszédet, a legnehezebb kínai szavakkal, kijelentette, hogy nem változott semmi, s ebben mindenki megnyugodott.
Teltek az évek, öt is elszállt, s akkor igazi mély gyász érte a kínaiak birodalmát; halálos beteg lett a császárjuk, akire voltaképpen nagyon büszke volt az egész nép. Az orvosok már lemondtak életéről, s a nép kiszemelte az új császárt; mindenki a palota előtt tolongott, s a főudvarmestert faggatta, hogy van a császár.
- Ph! - a főudvarmester csak ennyit szólt, és a fejét rázogatta.
Sápadtan és dermedt testtel feküdt a császár pompás, mennyezetes ágyában, udvara már halottnak hitte, s futott az új császár kegyeit keresni.
A komornyikok a palota tornácán súgtak-búgtak, a komornák kávé mellett ültek, ott pusmogtak. A termeket és folyosókat vastag szőnyegekkel terítették be, hogy fölfogják a léptek neszét; halotti csönd ülte meg a porcelán palotát. Pedig még élt a császár: mozdulatlan, gyolcsfehéren feküdt bársonyfüggönyös, aranybojtos ágyában. Magasan a feje fölött nyitva volt az ablak, s a holdvilág beragyogott rá meg a gyémántos madárra.
A szegény császár már lélegezni is alig tudott, úgy érezte, mintha valami ránehezedett volna. Kinyitotta a szemét, s akkor látta: a halál telepedett a mellére. Fejére tette már a császár aranykoronáját, kezébe ragadta aranyveretes kardját meg császári jogarát. A mennyezetes ágy függönyeinek redői közül különös arcok meredtek a császárra, rútak és vigyorgók, de szép, szelíd arcok is: ezek a császár hajdani jó és gonosz cselekedetei voltak.
- Emlékszel-e rám? - suttogta az egyik. - Hát énrám emlékszel-e? - kérdezte a másik. És meséltek neki annyit, hogy a császár homlokáról patakzott a veríték.
- Nem tudtam, hogy visszajöttök! - nyögte a szegény császár. - Zenét! Zenét! Kínai dobot, a legnagyobbat! - kiáltott fel. - Hadd harsogja túl a szavukat!
De a furcsa arcok tovább mondták a magukét, s a halál szaporán bólogatott akár egy igazi kínai.
- Jaj, zenét! zenét! - kiáltotta a császár. - Kedves szép aranymadaram! Énekelj, no, énekelj! Elhalmoztalak arannyal meg drágakővel, még aranyhímes papucsomat is a nyakadba akasztottam, énekelj hát, vigasztalj meg az énekeddel!
Hanem a madár csak hallgatott; hogyan is énekelhetett volna, amikor nem húzta föl senki! A halál pedig nem tágított, nézte a császárt, s körös-körül mélységes csend volt.
Egyszerre csak gyönyörűséges szép ének áradt be az ablakon. A hajdani fülemüle ült kinn egy faágon, a száműzött kis énekes: hírét vette, hogy a császár halálán van, s hozzáröpült, hogy énekével vigaszt és reményt adjon neki.
Csattogott, zengett a hangja, s ahogy énekelt, a függöny redőiben elhalványodtak az arcok, egyre frissebben áradt a vér a császár ereiben, s még a halál is felfigyelt a dalra, és biztatta a fülemülét: - Tovább, kicsi madár, tovább!
- Énekelek én, de csak ha visszaadod a császárnak aranyveretű kardját! Énekelek, de előbb a császári jogart is add vissza neki! Még tovább éneklek, ha a koronáját is visszaadod!
És a halál mind a hármat visszaadta egy-egy dalért, s a fülemüle tovább énekelt: a csendes temetőről szólt a dala, ahol fehér rózsák nyílnak, orgonabokrok illatoznak, s ahol a zsenge füvet az árvák könnyei öntözik. Olyan szépen énekelt róla, hogy a halál egyszerre visszakívánkozott a kertjébe, s hideg, fehér felhő képében kisuhant az ablakon.
- Köszönöm neked, égi madárkám! - mondott neki hálát a császár. - Ismerlek téged! Száműztelek birodalmamból, s te mégis megmentettél. Gyönyörű énekeddel elkergetted ágyam körül a rémeket, szívemről a halált. Hogyan jutalmazhatnálak meg érte?
- Én már megkaptam a jutalmamat! - mondta a kis fülemüle. - Könnyet csaltam a szemedbe, amikor először énekeltem neked, s ezt nem felejtem el soha. Ez az igazgyöngy az énekes legszebb jutalma. Most csak aludj, s frissen, egészségben ébredj! Én majd altatót énekelek neked.
S a császár álomba merült az édes énektől, gyógyító mély álomba.
Amikor jó erőben, egészségben fölébredt álmából, az ablakon beragyogott a nap. A lakájok, komornák, udvari emberek közül senki sem volt mellette - azt hitték, uruk már rég itthagyta a földi világot. De a fülemüle nem hagyta el, ott ült az ágon, és énekelt.
- Maradj nálam mindörökre! - kérlelte akkor a császár. - Akkor énekelj csak, amikor jólesik, a kulcsra járó madaramat meg ezer darabra töröm.
- Azt ne tedd! - mondta a fülemüle. - Híven végezte kötelességét, megtette, ami tőle tellett. Tartsd meg továbbra is. Én úgyse rakhatok fészket a palotádban, mert nekem az erdő az otthonom. De eljövök hozzád, valahányszor magamnak is jólesik, ráülök erre a faágra, és énekelek neked, hogy felvidulj és eltűnődj énekemen. A boldogokról meg a szenvedőkről szól majd a dalom. Meg a sok rosszról és jóról, ami körülötted történik, de te nem tudsz róla. A madarat mindenüvé elviszi a szárnya, a szegény halász kalyibájába meg a paraszt kunyhójába is; eljutsz azokhoz is, akik messze vannak tőled és udvarodtól. Nekem drágább a te szíved, mint a koronád, pedig a korona megszentelt holmi. Ellátogatok majd hozzád, s énekelek neked, de egyet meg kell ígérned.
- Kívánj akármit! - kiáltotta a császár. - Teljesítem.
- Csak egyet kérek - mondta a fülemüle. - Ne mondd el senkinek, hogy van egy madarad, aki mindent elmond neked. Ha ezt titokban tartod, még boldogabb és szerencsésebb lesz az életed!
Azzal elrepült, vissza a tengerparti rengeteg erdőbe.
Beléptek az udvari emberek, hogy megnézzék halott császárjukat. Elhűlve álltak meg az ajtóban, amikor a császár rájuk köszönt: "Jó reggelt!"
(Fordította: Rab Zsuzsa, és az 1965-ös könyvemben J.M. Szancer rajzolt illusztrációt a meséhez.
Nem mondom, hogy ez Gundel palacsinta, mert ezt igazán csak a Gundel mondhatja el a palacsintáiról, de legjobb szándékom szerint olyasmi. Ez is egyféle diós palacsinta, szinte mindenki ismeri, és csodák csodája, ezt a apátok – a nutellás mellett- szintén szereti!
3. Háromszögletűre hajtom a megtöltött palacsintákat, és leöntöm egy csokoládés-rumos mártással. (nem csokipudinggal, mint ahogy azt sok helyütt adják!!) 
Ehhez a fekete-fehér op-art tálaláshoz a fele palacsintára porcukrot szitálok, a másik felét nyakon öntöm a mártással, és a tejszínhabot kis tálkában teszitek mellé. Ugye, szép? Az ötlet egy régi vendéglős palacsintázásom ajándéka.
Dalma ezt a sütit először egy régebbi karácsonyi vacsorához (amit batyus jelleggel tartunk, hogy a háziak ne terhelődjenek túl, különben nem szerveznék meg a vacsorát jövőre is!),szóval ahhoz sütötte nekünk. A minap volt nálam Tamás, az unokaöcsém Ginával, a menyasszonyával, - ők is ott voltak a karácsonyi vacsorán- és Gina lelkesen mondta, napokig gondolta, hogy „Üüüüü, de jó lenne abból a Dalma féle diósból enni”, és hogy ott a vacsoránál már a saját kezére ütött jelképesen , nehogy ő egye fel egymaga az egészet”, annyira ízlett neki.
Elismerem, ennek elkészítése nem nagy kunszt. Mentségemre szóljon, hogy ez egy családi szakácskönyv, és megőrizzük benne azokat, amiket nagyon szeretünk. Hát, talán ez az egyetlen olyan palacsinta, amelyet apátok mindig megeszi, vagyis ahhoz képest, hogy nem nagyon szereti az édességet, azon belül kifejezetten nem szereti a palacsintát – hát, szóval ehhez képest ez a nutellás palacsinta bármikor jöhet az asztalra, számára a No1.
Ez a kis gyors finomság a finomfőzelék kevesebb adalékból készülő változata – de cseppet sem szegényes, mert nagyon szépek a színei, (fehér főzelék zöld borsóval és narancssárga répával – na meg a feltétlenül szükséges petrezselyemzölddel szépen tarka!), gyengéd, friss, kicsit édeskés és határozottan finom az íze. A képen grillcsirke, na meg annak a sült csirkeszárnya volt a feltét, de ti mindketten csak magába eszitek. Azt mondjátok, a répával éppen elég, nem igényel semmi mást.