„Ez az almagerezd visszavezet következő karácsonykor a családhoz…”
Régi szokás, amióta eszemet tudom, nem volt olyan karácsonyunk, hogy ne „varázsolt” volna Édes, aki szenteste elővett egy szép almát, „Ahogyan ez az alma egészet alkot, úgy egész a mi családunk is!” – mondta, aztán formás gerezdekre vágta, egy tányéron elrendezte körben, szépen (ma már van „almagerezdekrevágó” kis szerkentyű, de akkor kés, tányér és a kezünk volt hozzá). Azzal szétosztotta a gerezdeket, mondván – „Edd meg, és az almagerezd vezessen haza egy év múlva, hogy mindannyian együtt legyünk, ahogyan az almagerezdek is egy egész almát adnak össze.”
Úgy tartották, ha eszünk belőle mind, akkor jövőre senki sem hal meg a családban, hiszen az almagerezd megőriz minket, és visszahoz karácsonyra a családhoz…
Bárhol töltöttük a karácsonyt, ettük az almát, és ha nem együtt voltunk, a maradék almagerezdeket hoztuk haza egymásnak. Phű, ez már penészes!- mondtátok, megmostam, és elhangzott, „edd meg, ez karácsonyi alma, összehoz minket jövőre is”.
Karácsonyi zöld ágak, zöld búza
Ha már belekezdtem, mesélek nektek gyermekkori karácsonytáji szokásainkról is!
Szent Katalin napján, Szent Borbáls és Luca napján is szoktunk gyümölcsfa ágakat vágni, cseresznyét, kökényt, a végén Édes már mindig aranyesőt, hogy karácsonyra virágozzék. (Borbála kökénye jósvirág: ha kinyílik, férjhez megy a háznál az eladósorban lévő lány!)
Búza csíráztatás, ültetés is Lucanapi szokás volt, akkor a zöld búza karácsonyra az asztalra került, és a méretéből, sűrűségéből lehetett jósolni, milyen lesz a jövő évi termés. Ha ilyen szép sűrű és magas volt, mint nekem tavaly, akkor az jót jelentett, hiszen „volt a Jézuskának búzája”.
Karácsony első napjának reggelén a búzát édesanyám levágta, és az állatokkal etette meg, egészségesek maradjanak jövőre is.
A szenteste napja a mi számunkra gyerekként simán az éhezésről szólt. Általános volt a böjt, ráadásul Édes, - sok háziasszonyként, családanyaként- mint az űzött vad dolgozta végig, mire elértünk Szentestéhez. Azt hiszem, rosszul volt szervezve nálunk ez az ünnep, de minden ismerősnél ezt láttam, még az akkurátus Csobánkáéknál is a gyerekek voltak elhajtva, hogy minden más rendben haladjon…
Szenteste asztala és az asztali népszokásaink a Galgamentén
Szentestére szépen kellett teríteni, szépen tálalni. Az asztal alatt egy marék jelképes szalma (az ólban tartott állatokért, Jézus jászolára emlékezve), és magok voltak (azok a jövő évi terményt), azért voltak velünk, hogy áldottak legyenek. Karácsony első napján aztán a szalma és a magocskák is mentek a Jézuska búzájával együtt az ólakba, a szalma kiment az ólba a disznók alá, hogy egészségesek maradjanak, a magok, zöld búza a tyúkok elé, úgyszintén egészségőrzési céllal.
A dió, alma az asztalon és a mák a bobájkán a jövendő bőséget jelképezték a hagyomány szerint. A dióból is enni kellett, hogy szaporodjanak az állatok…
Volt kalács is (fonott), és a kenyeret nem illett megszegni, csak a karácsonyi asztalon, mert a teljes egész kenyér azt jövendölte, egész jövő évben lesz kenyér az asztalunkon.
Mindig volt eggyel több teríték, az a halottainknak szólt, ezért kellett gyertya is az ablakba. (Hívó jel volt meghaltjaink számára.) Nem is akármilyen gyertya, az éjféli misén szentelték meg általában.
Amikor ettünk, mindig tettünk az üres tányérba, a végén az asztali morzsa is odament = ez lett a szentséges karácsonyi morzsa, csupa szuperhatásokkal: ha a beteg állattal etettük, meggyógyult, ha a földre szórtuk, bővebben termett, ha a padlásra tettük, nem csapott oda a villám, azt hiszem a régi zsupfedelek miatt volt annyi villámvédelem, az úrnapi virágok is ezt a célt szolgálták a főgerendára felakasztva….
Oda kellett az asztalra tenni minden ételt, leültünk, és aztán Édes nem kelhetett fel, mert ha felállt, akkor a következő évben nem ültek meg a tyúkok. (Tudjátok, kotlani…)
Az asztalra azért kellett fokhagymát tenni, hogy megvédjen a rontástól, volt aki mézet is tett, hogy édes legyen az új év, és mézes fokhagymát ettek pl. Csobánkáék, mi nem, de a fej fokhagyma mindig ott volt gyermekkoromban az asztalon. (Én nem vagyok babonás, de sose tudni, a rontás, az rontás – mondogatta Édes, gyermekkori énem számára igazán titokzatosan…Azt, hogy Édes nem babonás, már gyerekként is némi malíciával kezeltem, elég volt valakinek megdícsérnie ahhoz, hogy amikor továbbmentünk Édes rögtön leköpjön szemmelverés ellen..Hát igen, biztos, ami biztos.Azt hiszem, ezt most lekopogom.)
Szenteste kétszer is ettünk.
Volt a böjtös koraesti vacsora.
Valami savanyúleves (lencse, káposzta, bab) és mákos bobájka (vagyis mákos guba) volt az első vacsoránk.
Mások számára talán szokatlan karácsonyi ételek az asztalunkon a sima savanyúleves :
- - korhelyleves, (savanyú leves kellett legyen!), jót is tett a beteg, agyonevett gyomroknak!
- - lencseleves (vagy bableves ) savanyúan, böjtösen karácsony estére gyakran ment bele alma, szilva is, sőt, aszalt szilva is!
Az ünnepi finomságokkal meg kellett várnunk a szentmisét, Jézuska megszületését (ahogy húsvétkor is nagyböjt volt, s a templomból hazaérve lehetett csak dőzsölni a sonkával,,,).
A karácsonyi nagyvacsorán aztán ehettünk bőséggel: töltött káposzta, sült pecsenye, ha lehet, hurka-kolbász, na meg dió, és diós meg mákos kelt kalács volt az éjjeli menü.
Sokat töprengtem azon, mikor jött be a beigli a kelt kalács után, de csak lassan, s nem is tudom, honnan. Keresztapátok szerint a Vendéglátó Vállalat gyártotta nagyban és terjesztette el, a polgári konyhákról is terjedhetett.
A végén már Édes is készített beiglit, de nincs tőle jó receptem, számára a repedések (Beigli külső héjának repedései) elleni harc örökös küzdelem volt!
A karácsony szentestei vacsora befejezése volt a legelején már említett rituális almaevés: mindig a legöregebb posztja volt az almát felvágni, annyi cikkre, ahány fő a család, és szétosztani, mondván: ha bárhová vet a sorsunk, ha eltévednénk is, ez az alma jusson eszünkbe, és vezessen mindőnket haza következő karácsonykor is.
Sok tilalom volt karácsony szent napjain: nem lehetett mosni, mert jövőre besárgulnak a ruhák, tilos volt teregetni, ne rühösödjenek az állatok, tilos volt varrni (bevarrtuk a tyúkok seggét s nem tojnak), - azt hiszem jól ki volt találva, hogy karácsonykor PIHENNI kellett, minden mással csak bajt csináltunk.
Karácsonyi éneklések
Karácsonykor esténként mi, mint a gyerekek, mentünk gajdolni, ablakok alá karácsonyi dalokat énekelni, általában diót, szaloncukrot adtak, ritkán volt csoki is az ajándék.Úgy mondtuk: "Megyünk "mennybölözni" az ablakok alá", merthogy az ablakok alá álltunk, s az egyik jellemző énekünk a "Mennyből az angyal / lejött hozzátok, / pásztorok, pásztorok..." volt.
Gondolkodom, hogy hívtuk ezt a szokást, "kóringyálásnak", "kórincsálásnak" is mondtuk, mert a lényege ez volt, az énekléssel kéregettünk egy kis finomságot hazulra, ami abban a szegény időkben nagyon jól jött nekünk, gyerekeknek.
Akkortájt még jellemző volt a tisztaszoba, az utca felőli első szoba vendéglátásként használva, s ebben volt általában a karácsonyfa is felállítva, feldíszítve, ezek fénye szűrődött ki az utcára, ahol az ablakok alá leguggoltunk, és énekelni kezdtünk. "Pásztorok, pásztorok örvendezve/ sietnek Jézushoz Betlehembe" , a Kiskarácsony, Nagykarácsony is a repertoárunkban volt, és vártuk a jutalmat az éneklésért, amit szövött zsákokba gyűjtöttünk. Igaz, néhol elzavartak, volt, ahol öt ének után sem rebbent a függöny, nem szólt ki senki, mintha nem lennének otthon, de általában még vártak is minket. Mi, a környékbeli gyerekek, akik egyébként együtt játszottunk, így álltunk össze énekcsapattá is, de voltak más utcákból is gyermekcsapatok, akik jöttek. Ha találkoztunk, mutogattuk, melyikőnk kapott-e többet...
Nagyon szerettük még énekelni a kirjekirjét (azt szinte vonítani lehetett, had hallják jobban odabent a meleg szobában, hogy fázik a kis Jézuska!):
Kirje, kirje
Karácsonynak éjszakáján, Jézus születése napján,
Örüljetek örvendjetek, a kis Jézus megszületett.
Kirje kirje kisdedecske, betlehemi hercegecske,
Ki miértünk sok jót tettél, a pokoltól megmentettél.
A kis Jézus aranyalma, boldogságos szűz az anyja.
Két kezével ápolgatja, lábaival ringatgatja.
Jézus ágyán nincsen paplan, jaj de fázik az ártatlan!
Hogy is volna bundácskája, elveszett a báránykája
Karácsony vége felé (általában a második napján) ismerős cigányok járták a házakat áldással. Illet nekik is adni, de a szaloncukor ott maximum a ráadás volt, ennivaló járt, húsféle, füstölt, de a szegényebbje is adott, ha mást nem, ünnepi kalácsot - különben elmaradt az áldás!
Szálljon erre a házra
Az Isten áldása...
Az első karácsonyfa Magyarországon persze még anno a Monarchiában
Még egy érdekesség, amire büszke vagyok aszódiként. A legendák szerint Magyarországon az első karácsonyfát Aszódon állították a Podmaniczky kastélyban. Olvastam olyat, hogy Brunszvik Teréz állította Marosvásárhelyen, vagy ugyanő Aszódon, aztán meg hogy Jósika Miklós felesége, a Podmaniczky Júlia állította az elsőt, de az igazság az aszódi legendárium szerint egyik sem.
Kezdjük azzal, miért is állítunk karácsonyfát? Azt senki sem vitatja, hogy a téli napforduló ősrégi pogány és más vallások által is kultikus ünnep, s pápai áldással lett belőle Jézuska születésnapja. A régi ünnep alapja a fény győzelme a sötét felett, és ezt a zöld lombok, ágak jelképezték. Pláne az örökzöldek, az északi mitológia szent fái.
A XV.-XVI. században már van írásos nyoma a német karácsonyfának, (Elzászban), s mert szerves részét képezte a templomi játékoknak, a bűnbeesést és a kiűzetést éppúgy eljátszották, mint a Szent család életét, Jézus születését, ezért vélhetően a máig csilivili díszek: angyalhaj, csillogó ez-az egyik forrása épp az elvesztett paradicsom ábrázolása volt…
Van olyan vélekedés is, hogy a karácsonyfa állítás északi szokás, s ahogy jöttek a háborúk, s talán a harmincéves háború idején volt elegendő idő rájönni, szép is ez a fenyőünnep, és elterjedt a németeknél.
Ami tény: a lutheránusok nagyon megkedvelték, állítólag ezért csak utólag kreált legenda, hogy német földön Luther Márton állított először fát, mert ahogy ment a havas mezőn, meglátta a hóban a nemes setétzöld fát és arra gondolt, hazaviszi, feldíszíti fényekkel (gyertyákkal), almákkal, aszalt gyümölcsökkel - s hogy fognak örülni neki a gyermekei.
Akkortájt picinyt lassabb volt a tömegkommunikáció, hozzánk a XIX. században gyújtották meg az első karácsonyi gyertyákat a fenyőfán az aszódi Podmaniczky kastélyban. Ez is szász import volt, lassan terjedt el először a nemesek körében, majd a polgárok között is, végül eljutott a parasztportákba is.
A karácsonyfa hazai és népi előzménye: a zöld ágas életfa. Felénk ugyanis a karácsonyi ünnepkörön belül korábban több hajtatásos szokás is volt:
- Kezdem Szent Katalin vesszejeivel.
- Folytatom Borbálával (annak volt egy kis esküvőt jósló szerepe is), de a Borbála ág –felénk jellemzően kökényág- karácsonyra jellemzően kivirágzott. (Kell a remény a leányoknak, hogy férjhez mennek, nem?)
- Jött Luca: búzával, gyümölcságakkal, kökényágakkal – karácsonyra kivirágoztak azok is vízben, korsóban.
Karácsonyra ott vannak a téli hidegben is az életet jelentő zöldek. Mit csinál vele a földműves? Tesz mellé még bukszust, fenyőt és fellógatja a szemöldökfára a szoba közepén. Parasztlány pántlikával, szerelmetes rozmaringgal, a kerek és zárt, titkokat rejtő, mágikus karácsonyi dióval díszítette…(alma, dió, a mák a kalácson, a kelt mákos kalács, szerintem a beigli tót őse, mind termékenységszimbólumnak minősül!) Termékenység varázslat, babona, de szép szokás, nem?
A karácsonyfa ezt az életfát váltotta fel. S legalábbis részben, de Aszódról indult el kies hazánkban, - viszont nem magyar volt, aki honosította. Igaz, Bécsben is ünnepelték a Habsburgok, onnan is jöhetett, s több ágon indult el, Brunszvik Teréz grófnő a svájci évei alatt láthatta, a Habsburg fenyőfát a jelentősebb arisztokrácia is,
Az aszódi evangélikus Podmaniczky Károly báró a szász király miniszterének lányát, a – természetesen szintén lutheránus!- Elise Nostitz von Jankendorfot veszi el feleségül, akiknél akkortájt már családi hagyomány a karácsonyfa állítás. Elisének öt gyermeke születik Aszódon 1824-ig, közülük kettő korán meghal, 1824 karácsonyán három gyermek veszi körül, köztük a karon ülő csecsemő a leendő „Frici báró” (igen, ő „Pest vőlegénye!”, szobra van a Bajcsy-Zsilinszky úton, a kék metró megállójánál). Hát igen, a szász és evangélikus Elise lehetett, aki szász földről elhozta Aszódra a karácsonyfát…
Báró Jósika Miklós is Aszódon kötött házasságot, 1847.08.25-ben itt vette feleségül Podmaniczky Júliát, - itt jön egy gyakran olvasott tévinformáció, „aki először díszített fel karácsonyfát Magyarországon 1824-ben”.
Váncsa is mondhatná erre, hogy „nocsak”, illetve „hát akkor én most ezt megmagyarázom”, mert ha ez 1824-ben történt, akkor Júlia, Podmaniczky Károly báró második házasságából való ámde elsőszülött leánya még csak 11 éves volt.
(Megjegyzem, még pár év és részese lesz az egyik legszebb magyar szerelmi történetnek, beleszeret a nála 19 évvel idősebb erdélyi arisztokrata Jósika Miklósba, aki még nős, (sőt, 4 felnőtt fia is volt már!). 1847-ben tényleg összeházasodnak, ám Jósika 1848-49-es szabadságharcban betöltött szereplése miatt 1849-ben emigrálni kényszerülnek, Júlia brüsszeli csipkeboltjából élnek, és Júlia Jósika halála után sem tér haza, Drezdába megy nagybátyja családja közelébe és ott él haláláig. )
A karácsonyfa eredete XX. századi Jézus legendaként:
Amikor Krisztus Urunk a földön járt, a gonosz emberek elől bujdosnia kellett. Az Úrnak ellenségei már nyomában voltak, amikor egy fenyőfához ért. Alig volt lombja, azért ágai rejtették el Jézust, aki így meg is menekült.
Az Úr most megáldotta a fenyőfát:
"Soha ne hullasd el a leveleidet. Akkor is virulj és zöldülj, amikor a többiek levéltelenül sorvadoznak. Te légy a legdélcegebb és legszívósabb minden társad között, élj meg mindenütt. Légy az emberek öröme, és emlékezetünkre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát."
/Bálint Sándor/
Végül elmesélem nektek a legelső egyik emlékemet. Biztosan az enyém, Édes nem tudhatta, hogy ő mesélje el nekem. Három éves voltam, és az utolsó magyarországi gyermekbénulási járványban megkaptam a fertőzést. Kórházba kerültem, ott töltöttem azt a karácsonyt. Tisztán emlékszem: volt egy nagy lucfenyő, sok pizsamás, rövid hajú gyerek, én csak csúszni tudtam, még nem tudtam járni, és a fenyőfához csúsztam, mert fehér papírból, sztaniolból volt rajta szaloncukor, amolyan fondant féle ízesített cukros valami. Ha belegondolok – ez az emlékem is ízekhez kötődik, s fényekhez, gyertyalánghoz…Ezt a képet a neten találtam, s azért őriztem meg, mert visszaadott valamit a kórházi, kisgyermekkori karácsonyi élményből.
A legkorábbi emlékem egyébként az, hogy az utcánkban, az Ördögárok kis hídja alatt vagyok és Édes kiabál, hogy jön apukám, kimászok, szaladok, felkapnak és a magasba emelnek s kapok csokit – hát, talán ezért szeretem annyira az édességet, mert édesapám nemsokra rá meghalt, sose hozott több csokit nekem.
