Volt egy évfolyamtársam, ő rövidlátó volt, azért ült elől az előadásokon, én későn értem oda, és általában csak elől volt hely. Budapesti srác volt, szemüveges, jólelkű, édesszájú, kicsit tesze-tosza, szülei valahol külmunkában. Lányok, akkoriban nagy kunszt volt, ha külföldön dolgoztak a szülők!! Hozhattak haza banánt vagy narancsot, és nemcsak karácsonykor ehetted, hozhattak olyan csokoládékat, amitől itt ájuldoztunk, (és azóta ezzel van tele a közért, és most már hiába sírjuk vissza a régi igazi magyar csokikat), kaphattál farmert (nekem Jugoszláviából hozta át az egyik arab gyerek az egyetemen életem első farmerét, és hetekig éheztem az áráért) - b). A’szem ez a sztori rosszabb, mint az „Így jártam anyátokkal” történetei, ma már nehéz elhinni, ami akkor természetes volt.
- Előmelegítette a sütőt.
- A tepsi aljára babapiskótákat tett. Rumos kávés tejjel kicsinyég meglocsolta őket.
- A tepsi oldalát is körberakta babapiskótával, ez fontos!
- A fagylaltgombócokat szépen akkurátusan odatette egy kanállal a babapiskótákra.
- Még egy sor piskóta, és arra jött a kőkeményre vert, enyhén cukrozott tojáshab.
- Berakta a forró sütőbe, elzárta a gázt, és addig hagyta csak ott a tepsit, ameddig a tojásfehérje meg nem aranybarnásodott.
- Kiszedte, tányérra kockázta, és ettük.
- Ennyi idő alatt a fagylalt nem olvadt meg, hideg maradt, a tojáshab forró volt, a piskóta puha lett. Finom és szokatlanul különleges! S nem is olyan munkás!
