A képeket nagybátyám temetésén készítettem az aszódi evangélikus temetőben.
Nagyapám 77 éves volt. Én egy balatoni táborban voltam, és vasárnap jöttem volna haza, amikor csütörtökre virradóra valami rosszat álmodtam. Reggel „megcsípett a cecelégy”, összepakoltam és stoppal hazaindultam a táborból. Otthon cérnaszál királyként, madárcsontúan, gyengén mosolyogva Apa azzal fogadott, hogy nem kellett volna ennyire sietni haza, de mondtam, hiányzott nagyon, nekem muszáj volt hazajönnöm. Másnap délidőben én voltam mellette, amikor utolsót lélegzett. Úgy éreztem, mintha megállt volna az idő: hirtelen olyan csend lett, szinte kivált a térben a fali ingaóra kattogása. Néztem, és egyértelmű volt abban a csendben, hogy elment. Kiabáltam Édeséknek, nővérem, Zsuzsa berohant be elsőnek. Nézte nagyapánkat és ő zárta le Apa szemét. Az állát is ő kötötte fel gyorsan, és a szép festett rózsás ingaóráját is megállította. Az ablakot már Édes nyitotta ki, hogy a lélek kitaláljon rajta.
Baloldalt az aszódi Önkéntes Tűzoltó Egylet, középen nagyapám, mellén a kitüntetéssel. Jobb oldali képen nagyapám családja. Nagyapám és nagyanyám ülnek, Édes köztük áll, a nagylány, levente sapkafélében a kamaszodó Marci nagybátyám, „a” GYERÖK, (hogy nagyapámat idézzem, mert neki a leány az nem gyerök), és alul nagy masnival Juci, a nénikém. A férfi népviselet mifelénk erősen hajazott a vasutas egyenruhára, ez volt a pasik álomállása.
Akkortájt ez úgy ment, hogy értesíteni kellett a körzeti orvost, (kijött és kiállította a halotti bizonyítványt), a papot (egyeztetni a temetést), a harangozót (csendíttetni kellett), a rokonokat.
Az első éjszaka volt a „virrasztás”, vagyis Apa felravatalozása az ún. „első szobában”, (másutt „tiszta szobának” nevezett, nem használt díszszobában).
Itt lett elhelyezve nagyapám, ha jól emlékszem, még nem koporsóban, hanem az asztalra, vagy az ágyra került („hidegágynak” mondták), de ebben nem vagyok biztos.
Akkor már szépen megmosdatta Zsuzsa nővérem, levágta a körmeit, meg is borotválta, felöltöztette legszebb ruhájába, a kisuvickolt rámás csizmájában készítette fel az utolsó útjára. (Pár év és a szomszéd Elek mestert én készítettem fel erre az útra, mert felesége, Mancika képtelen volt rá.)
A mosdóvízbe keresztet kellett rajzolni, nehogy ezzel vesszék el Apa lelke, aztán Zsuzsa a vizet hátul, a kertben öntötte ki a diófa alatt. Fontos volt, hogy nem lehet a házban, és a kertben is csak ott, ahol nem jártunk.
Apának úgy kellett feküdnie, hogy fejjel legyen az ablak, lábbal az ajtó felé, két kezét a mellén egymásra helyezték, és bár sose láttam rózsafüzérrel imádkozni, azt venni kellett, és a kezébe adni. Kellett egy imakönyv is, azt a keze fölé helyeztük. (Borotvakészletét, igazi pamaccsal, egy-két személyes apróságát Zsuzsa már elrejtette a zsebében…) Ezeket vitte magával a sírba.
Itt én vagyok nagyapám ölében, a kép visszaad valamit kettőnk kapcsolatából, és már „A” LEÁNKA voltam, nagyon szerettem őt, s mert édesapám korán meghalt, őt hívtam Apának, (Édes hívta így, s aztán mindenki csak így szólította a családban). Kevés képem van róla. A másik homályos, de ott van ő s előtte „Mackó kutya”, akinek már a katolikus templom alatt kurjogatott hazafelé jőve, hogy „Mackó!”, s a kutya mindig kiszökött elé, s jöttek haza kettecskén.
Édes főzött, kellett az étel a virrasztásra. Mi a harangozót, temetőgondnokot, papot jártuk s a rokonokat látogattuk, értesítettünk mindenkit a temetésről, (sértés volt nem szólni!), és akit illett, mint pl. a kántort, meghívtuk a virrasztásra. A virrasztás nyitott volt, bárki eljöhetett a környékről, aki meg akarta tisztelni az elhunytat. Azt hiszem, a virrasztás lényege, hogy a halottat nem hagyják magára a halálát követő éjjel. Valószínűleg mindenféle tót szellemek rosszakaratától kellett védeni, és felkészíteni a végső útjára a temetőbe. Mindkét apró kis ablakba égő gyertyát tett Édes, és egész éjjel égniük kellett, nehogy eltévedjen a halott lelke.(Azt hiszem úgy vélték, a halott lelke ilyenkor még bolyong, a temetés után tűnik el ebből a világból. Ezért kellett rá vigyázni éjjel, és óvni a gyertyafénnyel is az útját.)
A tükröt is letakartuk, ne zavarja meg a halottat, hogy nem látja magát (valami ilyesmi volt az indoklás, fel is emlegettem anyámnak, hogy Poe is írt ilyesmiről). Egyszem ingaóránk volt, azt Zsuzsa nővérem már korábban megállította (nem a halál időpontjának a jelzése volt a célja vele, hanem mert így szokás. A szokás pedig a szellemektől való ősrégi tót óvakodás miatt alakult ki: a ketyegő órában elbújhatott volna a lélek, és még hazajárt volna a végén…).
Már akkor is éreztem, hogy jó ez a rítus, munkát is ad, nem enged gondolkodni, segít a halál, a veszteség feldolgozásában. Jöttek sorban az emberek, mindenki ünneplőben, sok fekete csizmás, posztóruhás, fehér inges, kalapos férfi, a sokszoknyás, pruszlikos, fejkendős nők (halotthoz fedetlen fővel nem illett jönni), mindenki suttogva köszönt, csendben mozgott. A virrasztás elején leültek a halott körül (jó sok széket kellett kölcsönkérnünk a szomszédságból), és elkezdődött az imádkozás, az éneklés, ehhez kapcsolódtak be a később érkezők is. Aki elindult, általában csak bólintott, és kifarolt a szobából. Ilyenkor borral, vízzel és kelt fonott kaláccsal kínálta Édes az érkezőket. A kántor a Sztriskó Marci bácsi volt, ő fogta egybe a zsolozsmákat, ő tudta, miket illik elénekelni. Volt is ám jó hangja is, hangereje is Marci bácsinak, amilyen kicsi volt, olyan nagy volt a torka minden értelemben, hangerővel, szépen énekelt és szerette is az itókát.
Az énekes asszonyok, vagyis a siratóasszonyok hívás nélkül is eljöttek „projekt team”-ként Marci bácsival, és az ima, az ének mellett kántáltak, jajgatták a siralmakat (Jaaaaj, mért mentél el…), mert nem volt szabad szó nélkül elengedni a halottat.
Később Édes a másik szobában megterített, és a kitartó vendégeket vacsorával kínálta. Nem volt előírás az ételekre: húsnak kellett lennie, általában pecsenyehús, mert azt lehetett a kelt kaláccsal köret nélkül is enni.
A sok szent éneklés után az evés közben már adomázott mindenki, olyan is volt, hogy szinte gurultunk a nevetéstől. Ott hallottam pl. először, hogy lehet, van egy nálam fiatalabb nagynéném, Apa – vagyis nagyapám- öregkori kalandjából, szóval jóízű beszélgetések voltak egész éjjel.
Biztos, hogy oldja a feszültséget, és jólesnek a vigasztaló szavak is.
Csobán Marka néni is odahaza volt felravatalozva, de ő zárt koporsóban hallgatta, ha hallgatta, mit beszélnek róla a rokonok, ismerősök. Ő öngyilkos lett, felakasztotta magát, és az arca ellilult, nyelve elkékült, kidagadt, azt mondták róla, nem volt szép halott.
Régen a temetés gyorsan ment, Apát is már másnap, szombaton eltemettük. Ekkor a koporsóját kitették az udvarra, lábbal az utcaajtó felé. A koporsó fedelét lecsukták, de még nem szögelték le. A temetési menet otthonról indult fel a temetőbe. Úgy tudom, régen a templomban is kitették a halottakat, de akkortájt már a temetést követően volt a templomban a hétvégi istentiszteleten megemlékezés.
A temetőben volt ravatalozó, oda vitték Apát. Ha nincs ok a lezárt koporsóra (mint Csobán Marka néninél), akkor a halott nyitott koporsóval várta, hogy tiszteletüket tegyék nála mindazok, akiknek ez fontos volt, de nem jöttek el a családhoz. (Mindig illett „visszaadni a temetést”, vagyis ha rokon temetésnél volt pl. a Kiss családból, akkor a Kiss család temetésére nekünk is el kellett menni…Legalább annyi embernek, ahanyan ők is voltak.)
Megvolt, ki hol állt-ült Apa mellett. Aki jött a temetésre, illett, hogy fejet hajtson a halott előtt, körbe is járhatta, meg is nézhette, rakhatott virágot a koporsóba, aztán odament Édeshez részvétet kívánni. Édes ült, mi mögötte álltunk, (megjegyzem, inkább kornyadoztunk).
A ravatalozóban énekeltek a környékbeli énekes sirató asszonyok, („a varjú csapat”, mert feketében voltak, fejkendővel, és elég sok volt a hamis hang). A pap kétszer is beszélt: a ravatalozónál és a sírnál is. Személyre szóló volt mindig, hiszen ismerte a halottat, a hozzátartozóit, még azt is mindig felsorolta, ki búcsúzik a halottól.
Jó pár évvel később, nagybátyám temetésén azt mondta a lelkész: „88 évvel ezelőtt Chugyik Pál lelkész ezzel az Igével keresztelte meg őt: (Mózes IV.): Az Úr fordítsa arcát feléd és adjon békességet.”
Ugye, értitek? Tudta, mivel indították el az életét, és értékelte az elmúlt 88 évét is a bácsikámnak.
Amikor Imre Gabit temette itt Pesten a pap, és tudtam, tragikusan halt meg, túl fiatalon és értelmetlenül, egy őrült betegséggel, az alkoholizmusban oldani kívánt mániás depresszióval vesztesen küzdve, gyógyszeres öngyilkossággal feladva mindent, szóval akkor azt hittem, a pap róla fog beszélni. De a pap nem Gáborról szólt, hanem úgy általában az emberről és az elmúlásról és az egyház tiszteletéről, épp csak nem szedte be a lélekpénzt. Azért is szeretem – bocsánat a morbidnak ható szóért- a falusi temetéseket, mert ott a lelkész/ tisztelendő/lelkipásztor tudja, ki az, akit búcsúztat, s a mondanivalója az adott közösségnek szól.
Itt Pesten annak a papnak fogalma sem volt róla, kit temet. Ha apátok odaállt volna a sírjához, és mond pár szót, többet ért volna, tudom, Gabi mennyire tisztelte és szerette őt. Velem jól kitolt szegény: a temetésén a hidegben (szomorúságban rongyos lelkem kilyukadt immunrendszere miatt) úgy megfáztam, hogy hetekig nem jöttem ki a hólyaghurutból. (Erre senki sem mondhatta, hogy nem viselt meg a halála…) De nem csak így, fizikailag viselt meg, lelkileg még most is hordok vele kapcsolatban terheket, s el kéne engednem azt a fájdalmat, hogy nem tudtam segíteni neki, hogy oda jutott a semmihez.
Nagybátyám temetésekor az aszódi evangélikus templomban s a templom előtt Judthka, akinek a kemokezelés után ekkortájt nőtt vissza a haja, attól olyan fiús a sörénye, s Dorisz vannak a képen, na meg egy kis szeletke Aszód látképéből.
Visszatérve nagyapám temetésére, ott, a temetőben a sírnál mindig megvan az „állási rend”. Ki áll a halott fejénél, a lábánál, ki megy egyre távolabb…
Ahogy illett, Apa sírjánál a férfiak mindig fedetlen fővel álltak a koporsó elé is, a sírnál is. A nőknek illett valami kendőt viselniük.
Végül a sírásók Apa koporsót leeresztették a sírba. Ahogy illett, Édes, mi is, s a többi közeli családtag egy-egy marék földet dobott rá, aztán a sírásók dobták nagy lapáttal a többi földet. Borzasztó hang volt a föld dobogása a koporsó fedelén.
(Később rájöttek a temetkezési vállalkozók, lehet eladni paplant - (hú, csipkés, stb. díszes paplant is)-, hogy a föld ne döngjön, aztán kitalálták, hogy betonlappal fedik le a koporsót, az nem döng annyira, aztán arra teszik a paplant...)
Végül Apát elföldelték, a koszorúkat rárakták, ott is ügyelve, hogy a rokonoké a feje körül legyen, a távolabbi ismerősöké a lábánál, Édes koszorúja a „főhelyen”, a fejfa előtt. (Csak megjegyzem, másnap Édes és Zsuzsa visszamentek a sírhoz, minden egyes koszorút átnéztek, a szalagokat elolvasták - megint egy házifeladat a gyászolókat kötő szokásból: aki koszorút, csokrot hozott, annak majd a családjában bekövetkező temetésnél a koszorút vagy csokrot viszonozni illett. Szóval ez egy memoriter tennivaló volt, elfogalaltság annak, aki épp süppedne a gyászba.)
A temetőből hazament a gyásznép, és otthon kezdődött a halotti tor. Érdekes, Édes testvérei nem jöttek el. Marci sose jött, csak ha munkával kapcsolatban kereste meg az apját, Juci, a nagynéném meg azt mondta, siet haza.
Úgy tudom, a szomszédok, rokonok kellett volna hozzanak süteményeket, ételt, hogy a gyászoló családnak ne kelljen holmi főzéssel bíbelődni. Hát, ez mehet a zsidóknál, ment biztosan régen felénk is, Apa halotti torára Édes főzött, és a rokon Garczik Ángyi jött el, aki lakodalmas főzőasszony volt, Isten áldja meg érte még holtában is, hogy akkor segített …
A kisebb képen Jóskaángyi (az ángyikát gyakran a vérrokon férjéről nevezték el mifelénk a családokban, Jóska bácsi felesége volt az ángyi, azért hívta mindenki nálunk „Jóskaángyinak”), főzés közben. Nagy szakácsnő volt ám az Ángyi, híres lakodalmas főzőasszony! Arra emlékszem, hogy Zsuzsa nővérem lagziján kérte a kásapénzt amiért „megvágta a kezét”, ahogy felénk ez szokás volt. A másik kép a Kisbagi csárdában készült, oda ültünk le.
Édes halála után a Kisbagi csárdában szerveztem meg a temetés utánra a halotti tor helyett egy sima emlékező ebédet. Édes egyik testvére sem jött el, hiába hívtuk, szétbomlanak a régi tágabb családok.
A halotti toron ugyanaz volt a menü, mint a virrasztáson, csak itt tartalmasabb volt minden és jellemzően volt köret is.
Illett pálinkával fogadni a vendégeket (már azokat is, akik a temetés előtt eljöttek), aztán a temetés után hazasorjázni – ekkor már csak a rokonok jöttek, ez volt a szokás, de meg kellett hívni a temetési szertartást végző papot is, a kántorral együtt.
A tor ételei hagyományosak voltak: húsleves ünneopi tésztával (csigatésztával vagy cérnametélttel), toros vagy töltött káposzta, pörkölt krumplival. Ilyenkor is illett fonott, kelt kalácsot az asztalra tenni, s a vendégeket borral kínálni. Aszódi borral szóval messze volt az a mostani villányitól...
Nagyapám halott torán az asztalon ott volt egy többlet tányér, amit neki készített ki Édes, és poharat is tett ki, abba bort is töltött. (A bort vasárnap Zsuzsa felvitte a pohárban a temetőbe, és Apa sírjára locsolta.)
A temetés után volt a gyászidő, amikor feketében jártunk. Nagyapám után nekünk fél évig, Édesnek egy évig illett a feketét hordani.
A hétvégi gyászmise után egy év múlva, pont a temetés évforduló napján a papot illett kihívni a temetőbe, és megszenteltetni a sírt, a templomban pedig gyászmisét kérni.
(Egyszer valahol Máramaroson kifogtunk egy pománát, - valahogy így mondták akkor- , a temetőnél álltak a halott rokonai, és mindenkinek, aki arra járt, kalácsot, amolyan kicsi briósfélét osztogattak. Mi nem is fogtuk fel először, mi ez, aztán rájöttünk, a „szegény magyar turisták” belefértek a „szegény koldusok” hagyományába…)
Mindenszentekkor odahaza az ablakba is gyertyát kellett tenni, meggyújtani, és hagyni égni, amíg el nem ég. Ekkor a halott lelkét segítjük, hogy ne tévedjen el, hozzánk találjon, hazataláljon.
Máig ezért égetek gyertyát mindenszentek és halottak napja estéjén még akkor is, ha apátok ráncolja a szemöldökét és olvasok a gondolataiban: „vagy felgyújtom a lakást, vagy megússzuk..”
Megússzuk, vigyázok a gyertyalángra.
